7. rész - Családi köt-elé(g)k (II.) - Zörej az ablakon

 Döbbent csend fogadta Kata történetét. Erre nem lehetett mit mondani, hiszen egyikőjük sem ilyen környezetben nőtt fel. Kornél is csak ült mellette némán és a kezét szorongatta. A fiatal nő reggel neki már mindezt elmondta, mégis fájdalmas volt újra végighallgatni.

- Vissza kellett volna jönnöd a laborba – törte meg aztán a csendet Jancsi – szólhattál volna. Kihívtuk volna a rendőrséget együtt.

- Igen, igaz – válaszolt komolyan Kata – de annyira megrettentem, és… és mindent elrontottam – az összedőlt toronyra gondolt. 

- Na, ne legyen, bogaram most lelkiismeretfurdalásod – szólalt meg ekkor Ignác – a lényeg, hogy most már tudod, ki vagy, kik vesznek körül, és mi történt veled. Azt a tornyot meg fel lehet újra húzni. 

Jutka sokáig hallgatott, Kornél tekintetét is kerülte, majd arról kezdett beszélni, hogy tegyenek feljelentést, mert ez mégiscsak emberi élet veszélyeztetése, amit Lajos művelt, és arról, hogyan kell távoltartási végzést kérni. Csak nagyon hosszú idő múlva nézett a fiatal nő rá, Kornélra, aki eddig némán ült Kata mellett. 

- Sajnálom, Kornél – mondta aztán Jutka – de annyi minden rád mutatott.

Megrázta a fejét. Fájtak Jutka húzásai. Igazságtalannak tartotta, hogy még előző nap is megvádolta azzal, ő tört Kata életére, de nem akart haragot tartani. Az sem Jancsinak, sem Katának nem tett volna jót, ha fújnak egymásra.

- Felejtsük el – mondta – nekem az a fontos, hogy Kata jobban van. 

Barátnőjéhez fordult.

- Azt mondtad, van egy testvéred. Vele sem tartod a kapcsolatot?

A lány megrázta a fejét. Tudta, amikor megszökött, csak akkor szabadulhat végleg, ha mindenkivel szakít, a barátnőivel és a testvérével is. Bár az igazat megvallva, elég hideg kapcsolatot ápoltak. Hogy az apjuk ösztönből vagy szándékosan nevelte őket úgy, ne merjenek segíteni a másiknak, azt nem tudta. Hiába volt köztük alig három év, soha nem láttak bele egymás lelkébe, nem osztották meg egymással a titkaikat, mert rettegtek, hogy a másik elszólja magát. Miután a testvére férjhez ment, alig beszéltek. Ő ugyan látta, miképp bánik vele a férje, és látta, a gyerekek és a soha nem elégedett férj mellett miképp válik olyan utálatossá a gyerekeivel szemben, mint az anyjuk velük. Mert valakin neki is le kellett vezetni a feszültséget, valakin, aki kisebb és gyengébb nála. 

Pár órával később Kornél a hidegben állt, nézte az apját, ahogy körbejárta a kocsit, ellenőrizte a kerekeket, aztán odalépett hozzá, és megölelte. Mindig megölelte, ha jött, ha ment, ezt soha nem mulasztotta el. 

- Köszönök mindent – mondta Kornél.

- Nem lesz itt semmi baj, fiam – állt előtte kötött sapkában, sálban, vastag kabátban az apja – Csak türelem. A kislánynak is ezt mondtam, aztán a helyére kerül minden.

Mosolygott bólintott, majd megszólalt.

- Apa, te annyira egyszerűen tudsz szeretni.

Apja állt, nézte egy hosszú pillanatig, mint aki gondolkodik, majd csak ennyit mondott.

- Miért? Kell ezt máshogy? – azzal intett, és beült a kocsiba.

- Bármi van, hívj! – szólt még ki a leeresztett ablakon – ha pedig Kata teljesen meggyógyul, gyertek el, hiányoztok. Anyádnak és nekem is.

Bólintott, intett az apjának, aki felhúzta az ablakot, aztán elhajtott. Nézett utána. Szerette az apját. Vigyázott Katára, kiválogatták együtt a konyhaszekrény gombjait, fel is rakta nekik, megigazított két másik lógó szekrényajtót, délután pedig levízkőtelenítette a fürdőszobai bojlert… és segített mind a négyükben helyre tenni a kirakós darabjait, Katának pedig emlékezni. Ő mindig ilyen volt, mindig minden lelki gondra talált megoldást. Ha anyjuk és a húga összevesztek, egy ideig hallgatta őket, aztán felállt, kettejükhöz lépett, hosszú karjaival mindkét nőt magához húzta, egyiküket az egyik térdére ültette, másikat a másikra, és beszélgetni kezdett velük, míg meg nem nyugodtak. 

- Nem lesz itt semmi baj, édesem – sokszor hallotta, ha ezt mondta az anyjuknak, amikor az valami oknál fogva kiborult. Soha nem hagyta magára anyát. Nem csak odabökte neki ezt a mondatot, hanem ilyenkor hozzá lépett, megfogta a kezét, vagy megsimogatta a vékony asszony vállát, aztán magához ölelte, és percekig álltak így. Ő pedig szerette őket így látni, összefonódva. Ha pedig anya lelkében igen nagy vihar dúlt, akkor a konyhaszekrény hátuljából előkerült a „mellékes” doboz, amiből pénzt kaptak mozira.

- Vigyétek Jancsit is! – kiáltott utánuk, mert az apja nagyon jól tudta, Jancsi mennyire egyedül van a nagyszülői házban. Később, mikor már idősebbek lettek, jött rá, miért volt szüleinek szüksége ezekre a szabad órákra, hogy nem csak éjszaka, hulla fáradtan akartak egy gyors menetet, hanem úgy igazán együtt lenni, szeretni egymást, törődni egymással.