6. rész - Családi köt-elé(g)k (II.) - Zörej az ablakon

 Szorongva nézte végig a videókat, amiket Jerkó előző nap letöltött. A gyomra görcsbe rándult, amikor látta magát rongybabaként lehullani a toronyról, aztán mikor egy videón meglátta a férfi képét, aki mindezért felelős volt, önkéntelenül simult Kornélhoz. Barátja ott ült mellette, átkarolta. 

- Mutasd meg nekik – bíztatta, mire elővette a vörös könyvet és kinyitotta annál az oldalnál, ahol reggel Kornélnak is. A könyvben az egyik oldalon grafitcerizával készített rajz szerepelt, saját rajza évekkel korábbról egy nagy kerek arcról, vastag tokával, krumpliszerű, formátlan orral, erős szemöldökcsonttal és kissé ferde szájjal. 

- Ő volt az? – kérdezte reggel a fiatalember, mire bólintott.

Kornél most is hosszan nézte a rajzolt képet.

- Jóval idősebb lehet nálam is – mondta végül, mire bólintott. Kornél a húszas évei végén járt.

- Negyven körül lehet – válaszolt.

- Ő volt az? – tette fel most ugyanezt a kérdést Jutka, mire ismét bólintott. 

- Lajos. Lajosnak hívják – válaszolt behunyt szemmel, és ahogy sejtette, válaszát mély csend követte. Csak Kornél simogatta bíztatóan a hátát. Most már el kell nekik mondania… Mindent el kell mondania, de jobb lesz így. Megválni minden szörnyű gondolattól és félelemtől, amivel az elmúlt két hétben szembesült. Mély levegőt véve belekezdett:

Kilépett a laborépület ajtaján. Odabent Jancsival egyeztettek, és mivel más dolga is akadt, a hátsó ajtón sietett ki az épületből. Amint becsukta a nagy vaskaput és megindult a buszmegálló felé, lépéseket hallott maga mögül, majd egy ismerős hangot.

- Katika! – soha nem tűrte, hogy a barátai így szólítsák. Otthon sem hívta senki Katikának. Ez a férfi volt az első, és mivel minden mozzanata taszította, így ez a megnevezés is. Riadtan fordult meg, de rögtön földbe is gyökerezett a lába. Azt hitte, lezárta a múltat, elfelejthet mindent és mindenkit, aki ahhoz a régi élethez kötötte. Erre alig pár lépésre ott állt Lajos. A negyvenes évei elején járó, őszülő, kopaszodó, nagy hasú férfi nem sokat változott. Ugyanúgy igénytelenül öltözött, mint akkor, ugyanúgy izzadságszagot árasztott, és ugyanúgy képtelen volt elmondani egy mondatot. Csak egyszerűen odalépett hozzá, hiányos fogsorával rávigyorgott, és nagy kezeivel megragadta a csuklóit. Képtelen volt mozdulni, csak állt és jéggé dermedve nézte a férfit, mint egy rémálmot a múltból.

Neki ígérte oda az apja anélkül, hogy őt bárki megkérdezte volna, felesége akar-e lenni ennek a férfinak? Tőle fogadott el pénzt, és még írást is adott neki erről, hogy fél éven belül lesz esküvő. 

- Egyszerűen eladott, mint valami állatot – remegett a hangja, ahogy kimondta a szavakat.

Az apja soha nem szerette őket. Sem őt, sem a nővérét, sem az anyjukat. Gyűlölte, hogy neki csak lányai születtek, gyűlölte az anyjukat is, amiért nem tudott fiút szülni. Az anyjuk meg azért gyűlölte őket, mert minden fájdalmat kettejük miatt kellett az apuktól eltűrnie. 

- Mintha anyátok tehetett volna arról, hogy lányok letettek – szólt közbe Jutka, aztán intett, csendben marad, folytassa. 

Minden munkát elvégeztetett velük. Keltek hajnali négykor tehenet fejni, hányták a trágyát, jártak a földre nyáron negyven fokban kapálni, ősszel szőlőt szedni, később takarni. Közben minden apró vélt vagy valós hibáért ütött, és ütött, ha ötösön kívül mást hoztak az iskolából. 

- Meg akart tőlünk mielőbb válni. A nővérem akkor már a második gyerekével volt várandós, amikor engem odaígért Lajosnak. Neki is úgy választott férjet, aztán hozzáadták, nem kérdezték, akarja-e, csak mielőbb takarodjon a szülői házból. 

Lajos hónapokon keresztül járt hozzájuk, őt pedig minden alkalommal a hányinger kerülgette, amikor le kellett vele ülnie egy asztalhoz. Elmenni nem volt vele hajlandó sehová, az ajándékait meg sem nézte. 

- És te? Te, hogy jöhettél egyetemre? – kérdezte most Jancsi.

Remegett a hangja. Tekintetével hol Kornélba, hol Ignácba kapaszkodott. Az öreg ott ült vele szemben. 

Ősszel lett volna az esküvő. Nyáron nem győzte lesni a postát, hogy mikor hozza az értesítést a felvételiről. Korábban egy barátnőjénél titokban töltötte ki a felvételi papírt, úgy hamisította alá az apja aláírását, mert nem volt még tizennyolc. Tudta, a papír nem akadhat szülei kezébe, mert akkor az apja szíjat hasít a hátából. Érettségiig elvárta mindenből az ötöst, de tovább tanulni nem engedte őket. Azt mondta, egy nőnek felesleges tanulnia, buta marad az így is-úgy is, szülni meg papír nélkül is tudnak.

Jutka felháborodva horkantott. 

- Még jó, hogy nem hittél neki. 

Megszökött, a beiratkozás előtti napon megszökött. Napokkal korábban elrejtette a holmiját a fás kamrában, aztán kelt hajnali négykor, hogy kimegy tehenet fejni. Tudta, még jó ideig nem fogják keresni, de nagyon félt. Ha mégis lebukik, soha többet nem lesz lehetősége kilépni abból az életből, akkor azon nyomban hozzáadják Lajoshoz. Az meg így is mindig akkora szemekkel nézte az egyébként kicsi melleit, nem győzött magasnyakú, zárt ruhákat felvenni, ha jött. Aznap hajnalban a vödröt is kivitte a fejéshez, hogy ha valaki mégis felébred, biztos ne fogjon gyanút. Előhúzta a két sporttáskát a sufniból és a kerten keresztül kiosont a hátsó földútra. Tudta, van két órája kigyalogolni a vasútállomásra, így menet közben még át is öltözött. Az istállós ruhát a gumicsizmával egy bokor alá rejtette, azok a mai napig ott heverhetnek. Sietett. Messze laktak a pályaudvartól és szerencsére a földúton nem botlott ismerősbe. Úgy szállt fel a vonatra, hogy senki nem látta meg. Nem tudták, hová lett. 

- Négy évig senki nem keresett. Nem tudom, Lajos hogy talált rám.

- Mit akart tőled?

- Azt mondogatta, mint akkor, amikor az apám odaígért: Enyém vagy! De én nem vagyok az övé. Azt akarta, menjek vele vissza, mert nőül vesz, ahogy apámmal megegyezett.