40-45 (befejező) rész: Családi köt-elé(g)k - Jeges ár

 

40.rész

 

Jutka komolyan ült a számítógép előtti székben, mellette az informatikus hallgató haverja, Jetró, aki épp azon dolgozott, hogy az egyetemi biztonsági kamera felvételét feltörje. Jancsi hivatalos kérelemmel fordult az egyetem vezetősége felé, adják ki a baleset idején készült felvételrészletet, de a kérelemre az elmúlt két hétben nem érkezett semmiféle reakció, ellenben Jancsit többször hívták, adjon magyarázatot a balesetre. Katával beszélt többször videóchaten, a lány még mindig az ágyat nyomta, és képtelen volt részleteket felidézni még a toronyról is, amelyet ő maga tervezett.

Két napig ő is ágyban volt. Megérezte már Kata vízbeesésének másnapján, hogy őt is megviselte a jeges vizes fürdő. Fáradt volt, olykor melegebbnek érezte magát a szokottnál. Kivételesen hagyta magát Jancsi által rábeszélni, jobb lesz, ha pihen egy kicsit, mielőtt úgy jár, mint a barátnője. A baleset napján nagyon haragudott Jancsira, de a férfi a következő napokban nagyon kitett magáért. Húslevest főzött neki, meleg teát, és végül egyik este még a bocsánatkérésig is eljutott, Kornélról azonban továbbra sem voltak egy véleménnyel. Jancsi, kijózanodását követően ismét védte a barátját. Ő azonban nem véletlenül ugrott neki Kornélnak olyan hevesen Kata eltűnésekor. Diplomamunkája épp a nőket érő családi erőszakról szólt, kiemelten egy középkorú nő ügyéről. Rengeteg részletbe belement, most már túl hosszú is volt a dolgozat. Átlépte a felső karakterkorlátot, és rövidítenie kellett. Pedig az utolsó fejezetet, a konklúziót még meg sem írta.

Nem jutott dűlőre Katával sem. Honnan kerülhetett oda a hídhoz, és miért akart meghalni? Mi juthatott szegény lánynak eszébe, hogy eddig ment? Jó, félt amikor Kornél hazavitte, de mi történhetett vele azon az éjszaka, mielőtt megszökött otthonról? Kornél azt mondta, a nappaliban aludt, mert Kata még a szobába sem engedte be, de vajon tényleg így volt? Beszélt már online Katával, de Kornél mindig ott volt a közelben. Most ugyan itt áll mögötte a férfi, Kata meg otthon van, de azt mondták, nincs egyedül. Kimehetne mosdóba, onnan felhívhatná, de ha Kornél édesapja ott van Kata közelében, akkor megint ugyanott tart. A lány nem fog vele őszintén, nyíltan beszélni. Arra is rá kellene jönniük, miért mászott fel Kata az őrtoronyra, hiszen ott kezdődött minden. Valami azelőtt közvetlenül történt a lánnyal, valami, amire nem emlékszik, vagy amiről nem hajlandó beszélni.

- Nem félsz, hogy bajod lesz ebből? – fordult most a húszas évei elején járó informatikus sráchoz Kornél. A férfi kérdése hozta vissza őt is a jelenbe. Az állandóan barna ruhákban járó, derékig érő lófarkat viselő Jetró legyintett.

- Á! Ha akarnám az indexemet is teleírhatnám ötössel, akkor sem buknék le.

Jutka úgy érezte, a srác kicsit el van telve magától, de ez most nem számított. A felvételre volt kíváncsi.

- Ez lesz az – mutatott egyszer csak a mögötte álló Jancsi a képernyőre, amelyen fekete-fehéren megjelent a készülő, szalaggal körbekerített őrtorony egy része. Nem látszott az egész… Persze, erre nem gondoltak, hogy baleset történhet a torony környékén. Miért foglalkoztak volna Jancsiék épp azzal, hogy a torony a kamera teljes látómezejébe beleférjen.

- Ő az? – kérdezte egyszer csak Jetró, mikor a képen egy hosszú hajú, kabátot viselő nő futott a torony felé. Csak a háta látszott és a hátát verő haja.

- Ez Kata – szólalt meg Kornél. A lánynak szándékosan nem szóltak erről a mai eseményről. A háziorvos járt náluk egyik nap, és bár a lánynak már nem voltak fájdalmai, sem láza, még mindig ágyban kellett maradnia pihenni, nehogy visszaessen. Az emlékei sem rendeződtek még vissza.

- Ki elől fut? – kérdezte Jancsi. A képernyő szélén ekkor megjelent egy kabátba, vagy vastagabb pulóverbe bújtatott kar és egy kesztyű nélküli kézfej, amely szintén a torony felé tartott. A torony egy rekonstrukció lett volna, amelyet Jancsi álmodott meg régészeti leletek alapján, de Kata tervezett. Kata ekkor már felmászott a toronyba a nekitámasztott létrán. Jutka előrehajolt, tekintete ráfeszült a képernyőre. A toronynak támasztott létra váratlanul és minden előjel nélkül eldőlt – talán fellökték – majd a torony inogni kezdett, pillanatokkal később teljesen kilengett. Látta, ahogy a lány a kezdetleges korlátba kapaszkodott, próbált megállni a lábán. Még egyszer megjelent az ismeretlen kéz, amely nagyot lökött az egyik tartógerendán, majd a torony dőlni kezdett.

- Úristen! – hallotta maga mögül Kornél hangját.

- Ezt szándékosan döntötték fel – ez most Jancsi volt. A torony oldalra dőlt, mint egy kártyavár, a romok között pedig rongybabként zuhant Kata. Nem szólt, figyelte tovább a felvételt, meg akarta látni, ki volt a szabotőr. Pár másodperccel később a távolban feltűnt egy magas, vállas alak, aki távolodott a toronytól, aztán alakja eltűnt a fák között.

- Ki volt az? – kérdezte most ő, bár választ nem várt. Csend honolt közöttük, és mikor megfordult, a mögötte álló két férfinek csak a döbbent arcát látta.

- Senki… senki nem volt a projektnek ellene a tanszéken– nyögte ki Jancsi. Katával ketten találták ki a középkori őrtorony rekonstrukciót, persze neki jóval nagyobb szabású tervei voltak. Szerette volna több múltbeli épület rekonstrukcióját elkészíteni az egyetem melletti szabad téren, mintegy bemutatóteret. Már az ókori kőhíd tervezésére is talált egy másodéves hallgatót.

- De te nem értettél mindennel egyet, Kornél – fordult most Kata barátja felé Jutka. Szigorúan, mosolytalan arccal nézte a férfit, aki először nem szólt, mint aki nem érti, mit akar mondani.

- De… - nyögte aztán zavartan – csak nem gondolod, hogy én akartam volna bántani Katát? Jutka ezt már megbeszéltük!

Jutka jogásznak készült, ügyvéd akart lenni, és ehhez meg kellett tanulnia rezzenéstelenül kérdezni, márpedig a helyzet erre igen jó gyakorlatnak látszott.

- Nem, ezt a részét még nem. Pár nappal korábban vitatkoztatok. Tudom, mert Kata említette. Ő vitát mondott Kornél, de biztos, hogy az csak egy egyszerű vita volt, és nem több?

Kornél látványosan lett ideges, arca vörösödni kezdett. Feszült hangon felelt.

- Igen, vitatkoztunk. Nem értettem vele egyet, mert a kötéseket is fából akarta elkészíteni, pedig ma biztonságosabb fém alkatrészekkel dolgozni – nézte őt, és mikor látta, hogy még a szeme sem rebben, kifakadt – Jutka, csak vitatkoztunk! Semmi más nem történt! Csak nem gondolod, hogy mert nem értek egyet vele valamiben, rádöntöm a gerendázatot?! Nézd meg a képet! Azaz alak nem is hasonlít rám!

Kornél Jancsira pillantott, majd ismét rá, aki még mindig tartotta a pokerface-t. Jancsi sem szólt.

- Szégyelljétek magatokat! – nyögte, azzal kivágódott a kollégiumi szobából. Némán néztek utána.

- Menjünk! – állt fel most határozottan a székből.

- Hová? – kérdezte Jancsi.

- Kornélékhoz. Amilyen ideges, most rögtön haza fog hajtani, és még a végén képes lesz Katának bemesélni, hogy nem ő bántotta. Ki tudja, mivel hitegette az elmúlt napokban?

 

41. rész

 

Kata a nappaliban ült, már melegítőben, előtte a kávézóasztalon egy ütött-kopott fém dobozka, és rengeteg kézzel faragott ajtógomb. Mind Kornél édesapjának keze munkája, aki mézes-citromos teával várta a konyhában, amikor felébredt, és akit szinte rögtön felismert. A nevét is tudta: Ignác. A férfi megvárta, amíg rendbe szedte magát, felöltözött, megreggelizett, aztán elővette ezt a dobozt és a kezébe adta.

- Kornél azt mondta, majd te kiválogatod, melyik ajtóra, mi illik – mondta az ősz hajú férfi, aki magasságra, alakra nagyon hasonlított a fiára, de haja ősz volt, szeme világos, arca vékonyabb, ráncokkal tarkított. A konyhaszekrény ajtajairól hiányoztak a gombok, és most eszébe jutott, Ignác ígérte nekik, majd ő farag gombokat is. Tetszett neki a lilás színű írisz, a sárga napraforgó, a hajlott törzsű fűzfa. Az idős férfi mindet késsel faragta, magyarázgatta, melyiket milyen késsel, milyen mozdulatokkal, ő pedig érdeklődve hallgatta. Hosszan válogatott, megbeszélték, melyik passzol a zöldes bútorhoz és hogy milyen asztalterítőt kellene majd venni, ami teljessé teszi az összképet.

Valahogy meg is feledkezett minden fájdalmáról, jól érezte magát az idős férfi társaságában, és most kezdett rémleni, hogy ez mindig így volt, amióta ismeri őt. Ignác mindig olyan kedves egyszerűséggel közeledett felé, mindig volt valami új munkája, amit megmutatott neki, vagy ha ilyen mégsem akadt, akkor is került elő egyik-másik polcról Kornél édesanyjának évekkel ezelőtt faragott ajándék dobozka, képkeret, bármi, amiről aztán órákig el tudtak beszélgetni.

- Ignác, mi lesz most? – kérdezte mikor kiválasztotta a fogantyúkat. Az öreg ott ült mellette a fotelban. Értette, hogy az emlékek hiányára gondol.

- Hát, csillagom, először meg kell gyógyulnod. Aztán meg esetleg ránézhetnénk arra a diplomadolgozatra. Ha látod a torony tervrajzait, akkor lehet, fogsz emlékezni, hogyan rajzoltad, és talán más is eszedbe jut róla.

Bólintott. Tudta, hogy a férfi a balestre gondol. Tudta, hogy a háló melletti szobában van a lap topja, és most hirtelen az is beugrott, hány, de hány éjszaka ment éjjel árut pakolni első évesen, hogy össze tudja rakni a használt gépre a pénzt. Amióta Kornél hazahozta, még nem is járt ebben a szobában, így most felállt, óvatosan megnyújtózott – még érezte a derekát a gyulladás miatt – és benyitott a szobába.

A szoba kisebb volt, mint a háló, két kisebb asztal állt benne egymásnak háttal, pár polc és két szék. Az asztalát és rajta az összecsukott lap topot rögtön felismerte, a vázlatfüzetet is, amiről tudta, abban kell lennie a toronyról készült skicceknek. Ezt vette kézbe, majd lépett vissza a nappaliba, miközben fellapozta a füzetet. A torony adatait ő írta fel: fából készült, közel hatszáz éves őrtorony, maradványaira egy lápos területen bukkantak. Megsemmisülését valószínűleg tűz okozhatta. Állt a nappaliban, lapozgatta a grafit ceruzával készült rajzokat az alapról, a gerendákról, lépcsőkről, illesztékekről, érezte bal kezében a ceruzát, látta, ahogy ül itt, a nappaliban, a kertben, Jutkával, valahol máshol, és rajzolt. Van, amit több szemszögből, hol kicsiben, hol felnagyítva. Látta maga előtt felépülni a tornyot, látta, ahogy ülnek Jancsival és átbeszélik a méreteket, majd Kornélt is, akivel az anyagokat egyeztetik: milyen fát, milyen vastagot, milyen illesztékeket. Aztán látta magát, ahogy a még lépcső nélküli toronyba kezd mászni egy létrán, érezte, szíve majd kiszakadt a helyéből, mert menekülnie kellett, és nem volt más út, csak oda fel. Aztán érezte, a torony bizonytalanul ingani kezd, majd érezte a zuhanást. Ekkor pedig felrémlett benne, ahogy Kornél idegesen járkál fel-alá. Nem itt, hanem a műhelyben, magyaráz, hosszú karjaival integet, nem tudja, mit akar, de valami nem tetszik neki. Megint érezte a torony ingását, látta ahogy egy erős kéz löködi lentről, majd újra elé villant Kornél képe.

- Kata – hallotta Ignác hangját, de nem látta az öreget, csak saját zaklatott légzését hallotta, érezte szívének erős dobogását, érezte, ahogy kiveri a hideg veríték.

- A torony – nyögte – összedöntötte a tornyot.

- Kicsoda?

- Kornél.

 

42. rész

 

Csak állt a nyitott ajtóban, nézte Katát meredten. Maga sem hitte el, amit hallott.

- A torony… összedöntötte a tornyot.

- Kicsoda? – kérdezte az apja, aki ott állt a nappaliban Katától pár méterre.

- Kornél – lehelte a lány az ő nevét. Kornél…

- Nem – jött a kétségbeesett válasz, és már indult meg barátnője felé, hogy megértesse vele, nem ő volt. Kata azonban észrevette őt, magához húzta a vázlatfüzetét és hátrálni kezdett a fürdő felé. Tekintete rémülten meredt rá. Ekkor rontott be az ajtón Jutka és Jancsi, és Jancsi végre eljutott addig, hogy be is csukja maga mögött az ajtót, mielőtt az egész ház kihűl.

- Kata, én nem bántottalak – mondta tétován a lány felé lépdelve Kornél – soha nem bántanálak.

Nem volt meggyőző a hangja. Annyi tekintet szegeződött rá, és Kata annyira rettegve vette a levegőt, hogy képtelen volt rendesen védekezni.

- De én láttalak – suttogta a lány még mindig a vázlatfüzetet szorongatva, aztán tétován a kezében lévő füzetre nézett, majd lapozott párat. Nem tudta, melyik oldalt nézi, csak azt látta az arcán, valamin erősen gondolkodik. Újra ránézett, majd elviharzott mellette, be a szobába, ahol az íróasztalaik voltak. Nézett utána, de nem mozdult, nem tudott utána menni. Valamit keresett, húzkodta ki a fiókokat, majd hirtelen kiegyenesedett és hozzá sietett.

- Hol van a vörös könyvem? – kérdezte. Hát emlékszik? Emlékszik arra a barna bőr kötetes vaskos kötetre, amelynek vörös bőr fedi a gerincét, és amit mindketten vörös kötetnek hívnak?

- A műhelyben – válaszolta, mire Kata lerakta a vázlatfüzetét, egy hosszú pillanatig Ignácra nézett, mintegy jelzést várva, aztán a kezét nyújtotta.

- Kornél, kérem a műhely kulcsot.

- Kata, de még nem… - kezdte mondani. El akarta mondani, az orvos még megtiltotta, hogy kilépjen a hidegbe. De nem tudta befejezni, mert az apja közbe szólt.

- Fiam… - nem mondott mást, de érezte a hangsúlyból, itt és most engednie kell, ezért elővette a méretes fém kulcsot és a lány kezébe nyomta. Kata rezzenéstelen arccal fordult el tőle, a hátsó ajtónál ösztönösen bújt bele a kinti sportcipőbe, nyúlt a fogason lógó vastag zipzáras pulóverért, majd kisietett a kertbe. Menni akart utána, de az apja már elé állt.

- Hagyd!

- De mi van, ha megint eltűnik? – fakadt ki, de apja a fejét rázta.

- Bízz meg benne, fiam! Válaszokat keres.

Nézett Kata után, aki végigsietett a hátsó ajtótól induló beton járdán a műhelyként szolgáló melléképületig, majd nyitotta a régi ajtó zárját és eltűnt az épületben. Ment volna utána, szerette volna megkérdezni, mire emlékszik pontosan, de ekkor gondolatai közé belereccsent Jutka vádló hangja.

- Hát mégis te voltál az, te.. te álszent… te! És nekünk eljátszottad az aggódó barátot, a szerető párt! Hívjuk a rendőrséget! – ordította a nő, ő pedig nem bírta tovább, felé fordult és elüvöltötte magát.

- Vedd már tudomásul, hogy nem én voltam!

- De hát most mondta! Hallottuk! – sikoltotta a fiatal nő. Úgy érezte, most már megcsapja. Nem volt elég neki közel másfél hete, Kata eltűnésekor a kutakodás, amivel feltúrta a házát és a műhelyt, majd az, hogy felbújtotta ellene Jancsit, akkor ma délelőtt az a színészkedés amit lenyomott a kollégiumban, eljátszva a komoly jogászdoktort, holott hol van még a diplomától? Most meg ez! Nem, ő ezzel a nővel végzett. Ez az ő háza! Hordja el magát innen örökre!

Már lépett, hogy ezt ráöntse, amikor az apja vele egy magasságú alakja lépett közéjük, és a maga mindig nyugodt hangján megszólalt.

- Gyerekek, higgadjatok le! Annak, hogy ölitek egymást, semmi értelme. Üljünk le, és beszéljük meg, mi is történhetett. Kornél beszélt nekem valami videófelvételről is.

 

43. rész

 

- Nem gondolod, hogy túl szigorú voltál? – kérdezte Jancsi Jutkát, miközben kifelé siettek a kollégiumból. Kornélt gyerekkora óta ismerte. A legjobb barátja volt, akivel együtt rúgták már egész kisgyerekként a focit, együtt ültek az iskolapadban, együtt lógtak ki középiskola elején a folyosói ablakon és akivel életében először piált be. Rengeteg élmény kötötte őket össze, és Jancsi látta Kornélt korábban más barátnőivel is. A srác mindig normálisan viselkedett, el nem tudta volna róla képzelni, hogy Katát terrorizálná, vagy bántaná. Jó, vitatkoztak. De hát ők is szoktak vitázni, sőt veszekedni Jutkával, és mégis együtt vannak. Jutka már az anyósülésen ülve őt is komolyan felmérte. Ismerte már ezt a nézését, amikor a nő bele akart látni a lelkébe, de nem szólt.

- Szerintem tévedsz – folytatta előbb megkezdett mondandóját – nem hiszem, hogy Kornél a tettesünk, bár tudom, tudom… - egész jól kikupálódott Jutka mellett egyes jogi témákból, mert a nő rendszeresen neki mondta föl a tételeket - Mindig az élettárs az első számú gyanúsított.

A nő bólintott.

- De akkor miért most, Jutka? Több, mint fél éve járnak. Miért nem hamarabb történt valami?

- Mert most dolgoznak együtt – szólalt meg végre a barátnője. – Az egyetem épp a te kérésedre vonta be Kornélt ebbe a munkába, mert jó szakember, és azt hitted, milyen jól fognak párban dolgozni Katával. Kata megtervezi azt az őrtornyot, Kornél legyártja az elemeket, a fiatalabb hallgatók bevonásával pedig közösen megépítitek és levonjátok a következtetést, hogyan zajlott ez közel ezer éve.

- Hatszáz, drága – javította ki Jancsi, mert az őrtorony, amelyet reprodukálni készültek, az ezernégyszázas évekből származott.

- Akkor hatszáz – hagyta rá Jutka.

- De szívem, a tervem bevált. Kata és Kornél jól dolgoznak együtt. Jó csapat.

Jutka a fejét rázta. Fekete hajtincsei ide-oda himbálóztak a mozdulat közben.

- Igen, mi ezt látjuk. De mi van, ha a négy fal között egész más zajlik, mi van, ha Kornél erőszakos, vagy féltékeny.

- Féltékeny? – nem értette. Kire, hiszen Kata kettejükön kívül még egyik-másik hangosabb fiú szaktárásától is félt. Nem létezik, hogy okot adna a féltékenykedésre.

- Szakmailag féltékeny. Hiszen egy nő dirigál neki, miből, mekkorát szabjon és hogyan. Mi van, ha ezt nehezen vagy egyáltalán nem tudja elviselni?

Arra értek be, hogy Kornél kinyögte: Nem bántottalak, majd Kata válaszára. Látta őt, látta Kornélt… Biztos őt látta? Biztos ott látta? Most ő ült Kornél és Jutka között, mert ők ketten olyan tekintettel meredtek egymásra, hogy attól félt, egymásnak ugranak. Csak Ignác maradt nyugodt, és bíztató pillantásokkal kísérte, ahogy elővette a lap topját, amelyre felmásolták a videórészletet. Jól ismerte Kornél édesapját, rengeteget volt náluk és az öreg az évek alatt vele is rengeteget foglalkozott. Pótolta az apját is. Bár már ma messze élt tőlük, ő is rendszeres látogatója maradt az idős házaspárnak.

 

44. rész

 

A műhely hideg volt, aznap Kornél még nem gyújtott be a kályhába, és bár két pulóvert vett, megérezte, hogy még nem gyógyult meg teljesen. Erőtlennek érezte magát, enyhén fájt a háta és a hasa alja. De nem akart visszamenni. Érezte, valami nincs rendben a gondolataival. Valami hiányzik, és az a valami ott lesz a könyvben, abban a könyvben, amiben minden szerepel. Ösztönösen fordult a hideg vaskályha felé, amelytől alig egy méterre ott állt az íróasztal, amiről tudta, Kornél készítette neki. Amikor a férfi megtalálta nála a rajzot, ő nevetve mondta, ilyen asztala az életben nem lesz ennyi polccal, lenyitható rajzasztallal, sok, kisebb-nagyobb fiókkal. Kornél titokban lefotózta a rajzot, majd megtervezte a bútort és mikor a lány ide költözött, ezzel az ajándékkal várta. Egyetlen dologgal nem számolt: hogy a házban nem lesz neki hely. A hálón kívül még egy dolgozószobát tartottak fenn, ahol mindössze két kicsi íróasztal fért el és Kornél elektronikus tervezőasztala, amelyen a férfi a bútorokat tervezte, ő az egyetemi munkáit, így az íróasztal itt, a műhelyben kapott helyett. Erre abban a percben emlékezett, hogy meglátta az asztalát, amit imádott.

Most ott az íróasztal vörös cseresznyefa polcán, a bal szélen, ott állt a vörös bőr borítású, megkopott gerinc. Lekapta a polcról, óvatosan leereszkedett a székére, és lapozni kezdte.

Még kisgyerek volt, amikor egyik rokonuknál jártak, ahol sok könyvet látott a polcon. Az idős néni megengedte, hogy leszedegesse, lapozgassa őket. Aztán valahogy ez is a kezébe került, lapozgatta, forgatta az üres, sárga lapokat, amelyeken nem voltak képek. A néni nevetett.

- Ha ennyire tetszik, neked adom – mondta, pedig akkor neki ez a kötet nem tetszett. Azért lapozta annyira, mert hiányolta belőle a képeket. De a kötetet azért magával vitte. Ritkán kapott bármit, azt viszont mindig megbecsülte. Ezt eldugta, mert tudta, ha az apja kezébe kerül, begyújt vele. Apja a tankönyveiket is csak addig tűrte meg otthon, amíg használták őket, aztán ment minden a tűzre, egy regényt, egy albumot nem tartottak otthon.

- Felesleges – mondogatta az apja. Titokban, bal kézzel kezdett rajzolgatni ebbe a könyvbe, először csak úgy, aztán mindig valamilyen élményét. Kezdetben az osztálykirándulásokat aztán, hogy otthon kis boci született, mert annak nagyon örült.

- Ugye milyen szép? – kérdezte elégedetten az apja, amikor az állat talpra állt. Ő meg csak bólogatott. Ritkán látta az apját mosolyogni, de akkor valamilyen elégedett, büszke mosoly ült a férfi arcán, amelyet megjegyzett. Aznap biciklin magával vitte őt az állatorvoshoz, lejelenteni az újszülöttet, hazafelé nyalókát is vett neki.

Később már nem csak a szép emlékeket rajzolta le, hanem a rosszakat is, amelyek félelmetesek, fájdalmasak voltak. Az egyik ilyen képnél megállt. A rajz a szénapadlást ábrázolta, ahol ő ugrál a padlás deszkái között átnyúló vasvilla elől. Ekkor villant elé a pár hónapos emlék, amikor Jancsival túlléptek a torony vázlatain.

- Ha elkészül, rendezhetünk korabeli várfoglaló játékot is rajta – magyarázta nagy hévvel a férfi. – A felső szintet beszórjuk szalmával, ott fognak ülni a védők, a támadók pedig az alsó szintről vasvillával a deszkapadló résein keresztül böködik őket.

Látványosan sápadt bele az elhangzottakra. Alsó tagozatos volt, amikor az apját részegen valamivel magára haragította. A férfi kirántotta nadrágjából a szíjat, de még ki tudott rohanni a házból, mielőtt elkapta volna. Rohant fel az istálló fölötti szénapadlásra; oda soha nem mászott utánuk részegen az apjuk. A férfi azonban mégis kitámolygott utána, majd fogta a vasvillát és a széles deszkaréseken elkezdett felfelé szurkálni. Ugrált a vasvilla éles hegye elől, majd bebújt az egyik sarokba, ott várta végig apja őrjöngését, aki azt ordította:

- Felmegyek utánad, de beléd vágom ezt a villát!

Könyökével támaszkodott az asztallapon, tenyerével a homlokát dörzsölgette. Lüktetett a feje, szédült az emlékre, kapkodta a levegőt. De ez a múlt, ennek vége, ennek az életnek több, mint négy évet véget vetett. A jelenre kell emlékeznie, és az elmúlt fél évre, Kornélra és kettejük kapcsolatára, és annak a kéznek a gazdájára, akiről újból és újból felvillan az a félelmetes emlékfoszlány.

Próbálta magát összeszedni. Görcsölt az alhasa, és azt is tudta, ez már nem a betegség utóhatása, ez már más. Mély levegőt vett, lapozott tovább, tovább, át minden olyan képet, amiről tudta, mikor és miről készítette. Aztán egyszer csak ott találta, a megsárgult lapok egyikén Lajos arcát. A férfiét, akinek az apja odaígérte, és aki valahogy négy évvel később rátalált. Ekkor fájdalmasan, félelemmel telve végighasított rajta az emlék. Rohant, menekült a torony felé, közben kétségbeesetten kapkodta a levegőt. Amint odaért, felmászott a létrán. Emlékezett arra a két kézre, amely ott az épület előtt rákulcsolódott a csuklójára.

- Enyém vagy! – ezt mondta Lajos, akinek a kezéből kitépte magát. Nem, nem volt az övé, ahogy ez a férfi mondta. Ő nem volt senki tulajdona. Elmenekült előle, és azt hitte, soha többé nem látja, erre most itt állt és kijelentette:

- Enyém vagy!

Hogy találta meg? Meglátta és követte ide, az egyetemhez? Mióta figyeli? Ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben levegő után kapkodva érte el a tornyot. Tudta, hogy nem szabad felmászni, tudta, még veszélyes, de nem látott más menedéket. A torony pedig állt, annak ellenére, hogy a rögzítő elemeket még nem helyezték el a vázban, egész addig, amíg ez a férfi utána nem jött. A férfi kiabált, azt akarta másszon le, és menjen vele. Nemet mondott, majd rendőrséggel fenyegetőzött, mire Lajos nekirontott a gerendázatnak. Rúgta, lökte, taszigálta a torony talapzatát; erre a közel három méter magas építmény dülöngélni, ingani kezdett, majd recsegve-ropogva összedőlt.

Kapkodta a levegőt, borzalmasan fájt, görcsölt az alhasa, és ismét elöntötte a rettegés. Csak míg napok óta nem tudta megmagyarázni az okát a félelmeinek, addig most ráébredt mindenre. Felállt, mire kiverte a hideg veríték, pedig be kell mennie, beszélnie kell Kornéllal, el kell neki mondania…

 

45. rész

 

- Gyerekek, valami baj van – állt fel váratlanul a fotelból Ignác. Eddig a kamera felvételeket nézték, amelyből időközben több lett, mert Jetró még két olyan felvétel részletet is talált, amelyen a torony összedöntője látható, és ezeket átküldte Jutkának. Az idős férfi pont olyan szögben ült, hogy fél szemmel kilátott a hátsó ajtón keresztül a műhelybe, és látta annak ablakán keresztül Kata alakját mozgolódni. Ekkor Kornél is felállt. Látta, ahogy a lány az íróasztalra támaszkodva előredől, majd hirtelen összecsuklik. Egy szó nélkül rohant ki a házból, be a műhelybe.

A lány nevét kiáltva, térdelt le mellé, és hátrasimította a haját.

- Hívunk orvost – mondta és már nyúlt a mobiljáért, mire Kata finoman megfogta a kezét. Ekkor nézett a szemébe. Más volt, mint az elmúlt napokban. Nyugodt, elmélyült, őt pedig megragadta ez a tekintet, amely rég volt ilyen.

- Nem kell. Azt hiszem, megjött, azért görcsölök – suttogta a lány csöndesen. – Bár most sokkal jobban fáj, mint máskor.

Finoman a válla alá nyúlt, segített neki felülni. Kata ült, ő meg térdelt a deszkapadlón, nézték egymást. Aztán barátnője felé nyúlt, és ujjai hegyével végigsimította borostás arcát. Közelebb hajolt hozzá, hogy könnyebben elérje. Hagyta, hadd simítson bele a hajába, húzza végig az ujját a füle mentén, és mikor ismét elért az arcához, akkor kezével az arcához fogta Kata vékony kezét, majd belecsókolt a tenyerébe.

- Kornél – szólalt meg Kata halkan – azt hiszem, hazajöttem hozzád.

Nézte őt, arcát, amelyről eltűnt a rettegés, és mintha eltűnt volna minden fájdalom. Csak a sápadtsága maradt meg.

- Emlékszel? – kérdezte reszkető hangon. Hány, de hány alkalommal kérdezte már ezt tőle, és mindig fejrázás volt a felelet. De most Kata nem tiltakozott, csak némán, mosolyogva bólintott, ő pedig úgy érezte, a fal, amely eddig kettejük között magasodott, hirtelen leomlott. Átkarolta, majd belehúzta az ölébe, aztán kezébe véve vékony arcát, csókolni kezdte…

 

¥ ¥ ¥

 

Vége az I. résznek