20-29 rész: Családi köt-elé(g)k - Jeges ár

 20. rész

 

Jancsi borzalmas fejfájással ébredt. A nappali kanapéján feküdt, és mikor felegyenesedett, egész testébe belenyillalt a fájdalom, gyomra pedig liftezni kezdett. Biztos a sok pia, amit az éjjel megivott. Jobb kezével meg akarta tapintani a halántékát, mert arra mintha ráragadt volna valami. Ekkor vette észre, hogy kezében Jutka fatalpú klumpáját szorongatja, amit a lány a nagyanyjától kapott, de soha nem hordott. Mindig azt mondta, önvédelemre még jó lesz. Mit keres ez a fél pár most nála?

Letette, megdörzsölte a halántékán, amiről megszáradt vér tapadt az ujjára. Ekkor kezdett valami derengeni az éjszakából. Eszébe jutott, valamit üvöltözött Jutkának, aztán valamit – nem emlékszik mit – nagyon magyarázott Kornélnak is, aztán a verekedés. Hát, ezért fáj a háta… De miért vérzett a feje? És hol van Jutka?

Nehézkesen feltápászkodott, de ebben a pillanatban csak azt érezte, el kell érnie a fürdőbe. Átbotorkált a nappalin, úgy vágódott be a mosdóba, és a WC fölé hajolva hányni kezdett…

Órák múlva jutott el addig a pontig, hogy le tudott zuhanyozni, majd főzött magának egy kávét és bár egyáltalán nem kívánta az ételt – csak a vizet – valamiféle reggelit is elmajszolt. A délelőtti két előadását lekéste, Jutka pedig eltűnt, mire felébredt. Próbálta hívni, de vagy nem vette fel, vagy kinyomta. Most még ő is! Remélte, Katával ellentétben csak arról van szó, hogy az este és éjszaka után nem akar vele beszélni. Pedig meg kell békítenie, ahogy Kornéltól is elnézést kell kérnie, hiszen nem gondolata ő komolyan, amiket nekik üvöltözött, de jöttek a mondatok maguktól. Mindig ez van, ha többet iszik a kelletténél: nagyon kívánja a szexet és rengeteget beszél, gyakran marhaságokat.

 

21. rész

 

Eközben az egyetemtől nem túl messze, egy eldugott panzióban, Kata saját élete perceit pörgette maga előtt.

Élete első szakasza valamiféle egybefüggő masszaként maradt meg benne, ahol állandóan ordítoztak. Még élesen élt benne apja ordítása:

- Mi ez a mocsok? Hát nem tudsz rendet tartani?!

Hallotta anyja kiabálást, aztán megmaradt valamiféle homályos kép arról is, ahogy az apja egy rúddal verni kezdi az anyját, aki sikít, kiabál, egy idő után már csak nyög, ő meg nézi.

Anyja állandóan négykézláp súrolta a falusi ház kőpadlóját, és nem állhatta, ha akár ő, akár a nővére összejárták a még órákig vizes padlót. Ha takarítani kezdett, kikergette őket a házból, mindegy milyen idő volt odakint. Volt, hogy a hidegben órákig ültek összebújva a lépcsőn egy kötött kardigánban, mert majd megfagytak. Felmosórongyot, amelyhez nyél is tartozott, először óvodás korában látott. Jól megjegyezte magának, mert piros volt a nyele, csillogott utána a linóleum padló, és a dada, aki felmosott, mindig rámosolygott.

Ősz volt, odakint hideg hajnal, bent az ágyban még jó meleg. Csörgött az óra, amit a nővére lecsapott, ő pedig aludt tovább a jó melegben. Egyszer csak arra riadt, hogy az anyja ordítva markol a hajába, és rángatja ki az ágyból.

- Nem megmondtam, hogy kedden és csütörtökön te fejed a tehenet? – üvöltötte. Sírva kapálózott, mire az anyja nagyot taszajtott rajta. Ekkor bezuhant az ágy mellé. Kapkodva öltözött, látta a konyhai faliórán, most kellene indulni az iskolába, de ehelyett az anyja a kezébe nyomta a vödröt, menjen fejni a tehenet. Amíg nincs kész, nincs iskola.

Ügyetlenül vergődött a tehén tőgye mellett. Egész nyáron fejni tanult, az anyja szerint ideje volt már. Augusztus végére már szépen ki tudta fejni a tőgyből tejet, de amikor beiratták a falusi iskolába, az első héten a tanítónő behívta az anyját azzal, hogy a kislány balkezes. Ott állt ő is, szégyenlősen dugdosta a kezét a háta mögé. Bár a tanítónő elmondta, ez egyáltalán nem baj, az anyja jajveszékelni kezdett, ebben a családban még nem volt senki ilyen rossz kezű, de majd ők gondoskodnak róla, hogy ez a gyerek is jobb kézzel fogja a tollat. Otthon aztán valahányszor bal kézzel fogott íróeszközt, előkerült a mogyorófavessző, és verték a bal kézfejét. A vesszőzés égett, véres hegeket hagyott maga után, amelyek most a hidegben fájtak. Bal kezét alig merte fejésnél is használni, a jobb meg ügyetlen volt, rendesen azzal sem tudott írni. Most meg azért szidta az anyja, hogy milyen ocsmány külalakkal rajzolja a vonalakat a füzetbe, kár is volt őt iskolába adni, nem lesz belőle semmi. A harmadik órára ért csak be, oda is reggeli nélkül. Tízórait nem adtak otthon, azt mondták, egy lánynak nem kell annyit ennie, így ebédig nyelte az éhkopott.

Aznap este verte meg életében először az apa úgy igazán. Nem tudta rendesen kifejni a tejet a tehénből, de nem mert szólni az anyjának, mert akkor az verte volna agyba-főbe, bár utólag jobb lett volna. A tehén tőgye begyulladt, és amikor az apja az anyját, a nővérért és őt sorban felállította a konyhában – Na, ki fejte ma a tehenet? – kérdéssel, az anyja akkorát lökött rajta, hogy majdnem orra bukott.

- E, ni! – bökte oda gyűlölettel, ő pedig állt és rettegve nézett fel az apjára, aki kivitte magával az istállóba, felrántotta a hátán a ruhát, és egy szárítókötéllel annyira megverte, hogy nem tudott felkelni. Ott feküdte végig a hideg éjszakát a trágyával kevert szalmán, reggel is csak arra ébredt, hogy az anyja oldalba rúgta, mert útban volt fejésnél. Dél körülre szedte magát annyira össze, hogy fel tudott állni, de nem mert bemenni a házba, inkább elbújt a szénapadláson és ott várta ki a vacsorát. Úgy érezte, éhen hal estig.

Kapott, onnantól kezdve rendszeresen kapott az apjától is, bár ha jól emlékezett, a nővérét is iskolás korában kezdte el verni. Egy következő nagy verésre évekkel későbbről emlékezett, amikor az apja részegen őrjöngeni kezdett, mert sótlannak találta az ebédet. Akkor megverte az anyjukat, a nővére kirúgta maga alól a széket és kirohant a házból, de ő nem tudott utána rohanni, őt elkapta az apja és rángatta magával az udvarra. Slaggal verte meg, de annyira, hogy a hegek a hátán másnapra begyulladtak és tornaórán bukfenc közben sírva fakadt.

Az iskolaorvos hívta ki hozzá a mentőt, kórházba vitték. Ott kezdte egy idegen néni kérdezgetni, mi történt vele. Először nem akarta elmondani, félt. Soha nem mondhatták el, miért voltak kék foltok a nyakukon, a karjukon. Az anyjuk mindig azt mondta, csak maguknak köszönhetik a verést, ő pedig elhitte.

Sokáig volt kórházban, aztán mondogatták, nem mehet haza. Majd keresnek neki egy jobb helyet, ahol nem bántják. Ő pedig kezdett megnyugodni, talán nem verik meg többé, talán többet ehet, mint az a fél tányér étel, aminél nem merhettek többet, mert az apjuk rögtön szóvá tette.

- Még elhíztok, aztán nem kelletek a férfiaknak – mondogatta a maga csurig teli leveses tálja fölött.

Aztán egyszer csak mégis hazavitték, nem egy jobb helyre, vissza a pokolba. Pár hét után pedig minden folytatódott úgy, ahogy a kórházba kerülése előtt: Apja őrjöngései, részeg agressziói, a verések. Tizenhárom éves volt.

Nem szerette őket az apjuk, és ezért folyton az anyjukat tette felelősség.

- Képtelen voltál fiúkat szülni! – ordította, miközben ütötte a nőt. Később az iskolában tanulták, hogy a születendő gyermek nemét az apa dönti el. Szépen betanulta a definíciót, de nem értette. Náluk egyértelműen az anyja volt a hibás, nem az apja, különben az apja nem ordította volna ezt annyiszor az anyjuk képébe. Nem merte megkérdezni a tanárnőtől, hogy ez biztosan úgy van-e mindenhol, ahogy tanítják. Lehet, hogy vannak családok, ahol igenis az anya dönt, meg sem kérdezve az apát. De hát az anyjuknak a nővére születése után tudnia kellett volna, hogy az apjuk nem akart még egy lányt, akkor ő miért nem fiú lett? Lehet anya valamit elrontott, vagy így akart bosszút állni az apjukon a sok verésért, hogy őt lánynak szülte…

Azok a derékig érő, hosszú, szőkésbarna copfok, amelyeket minden reggel ki kellett fésülni és be kellett fonni. Soha nem lehetett belőlük levágni, nem lehetett kiengedve vagy lófarokban hordani.

- Na te is jó nagy kurva leszel! – mondta egyszer az apja a nővérének, aki kiengedett hajjal akart iskolába menni. Hátul, egy copfba fonni is csak középiskolás koruktól lehetett. Más gyerekeknek lehetett rövid haja, sokan festették is. Ő meg volt róla bizonyosodva, hogy erre a két fonott copfra azért volt szükség, ha valamiért elővették őket, akkor előbb kapták el a hajuknál fogva őket, mint a karjukat. A hajuk pedig nyírás nélkül is erősödött, hiszen amikor az apjuk megverte az anyjukat, és ők valamilyen szerencse folytán kimaradtak az ütlegből, az anyjuk tépte meg őket, és kiabálta, helyettük is ő kapott az apjuktól.

Nem mertek kiállni egymásért. Végignézték, hogy veri össze apjuk az anyjukat vagy épp egyiküket, de nem mertek a másikért szólni vagy akár mozdulni sem. Sőt, amikor a nővére is hasonlóan két napig hevert mozdulatlanul, felrepedt szájjal az istállóban, mert az apja vasrúddal megverte, még egy korty tejet sem adott neki. Nem azért, mert nem sajnálta, hanem mert félt letérdelni hozzá, hátha ő is így végzi.

 

22. rész

 

Bal kezéről a mogyorófavessző nyomai az évek alatt szépen felszívódtak. Aztán jött az a szép rózsaszín kréta, majd az a hatalmas kalapács, és a hideg sötétség…

Nem tudta, ki hívott hozzá segítséget, ki hívta ki akkor a mentőt. Nem a szülei, ebben biztos volt. Hónapokat töltött kórházban, amely általában megviselte a bent fekvő gyerekeket. De ő szeretett ott lenni. Nem kellett hajnali négykor felkelni tehenet fejni, mindig rendesen kapott enni, egész nap ágyban lehetett, nézhette a TV-t, és azt kívánta, bárcsak mindig így lenne és soha ne kelljen hazamennie. A karácsonyt is bent töltötte, ahol ajándékot kapott, sokáig nézhette este a karácsonyfát és ahol nem dülöngélte végig apja részegen ordítozva az ünnepet. Élete első legszebb ünnepe volt ez.

Aztán egy ugyanilyen hideg, ködös januári napon mégis ott állt a kapuban, nézte a megsüllyedt kocsibehajtón a jéggé dermedt pocsolyát, nézte a repedezett házfalat, a gazos előkertet, amelyet ketten próbáltak a nővérével rendben tartani, amíg az férjhez nem ment. Amióta elment, rámaradt, ő meg nem bírt vele egyedül. Nem akart ott állni, nem akart bemenni a házba. A sírás a torkát szorongatta, mert tudta, mi fogadja majd. Anyja, aki soha nem akarta őket megvédeni az apjuktól, és mindig elégedetlen volt velük, meg az apja részegen. De arra, ami akkor odabent várta, nem lehetett lélekben felkészülni.

Nézte maga előtt a hatalmas, vállas, pocakos férfit. Párszor már látta az apjával. Disznótelepe volt a falu túl felén, az apja tőle szokott átányt vásárolni. Náluk még sosem járt, bár nem értette, most mit keres a konyhájukban, és miért nézi őt ennyire, mikor jó tizenöt évvel idősebb nála.

- Na, kislányom – állt fel az asztalfőről az apja kezében egy teli pálinkás pohárral – bemutatom a leendő férjedet.

Nézte a foltos pólóban és munkásnadrágban álló, ronda férfit, aki közelebb lépett hozzá, majd két hatalmas, koszos tenyerét a csuklójára szorította. Nem ekkor lett rosszul, hanem később, mikor a férfi már elment, ő pedig magára zárva a fürdőszobaajtót, hányni kezdett. Érezte a férfiből áradó enyhe trágyaszagot, nézte foltos ruháját, előtte villogtak kigúvadó szemei amelyekről tudta, hogy mit akarnak. A testét… Éjszakáról éjszakára meghágni, mint valami tenyészállatot. Az apja neki is ugyanazt a sorsot szánta, mint az anyjának és a nővérének. Az anyját ő verte, a nővérét még terhesen is a férje, amikor részegen ment haza…

Most elé villant egy friss emlék. Látta maga előtt ugyanezt a két ormótlan tenyeret, érezte ugyanezt a szagot, látta, mint kulcsolódnak a mocskos kezek fehér csuklójára. Érezte a félelmet, a kétségbeesést, majd látta a kezeit, amint kirántotta magát ebből a szorításból és rohant valamiféle fából ácsolt emelvény felé.

Ugyanaz a férfi… ugyanaz lehetett, mint akkor? Nem emlékszik az arcára, de a kezek, a kezek ugyanazok voltak. Akkor az apja pénzt kapott ettől a férfitől érte, emlékszik, ahogy eltűnt a vaskos boríték az apja ingében. Most… Most pedig Kornél adta el. Rájött, hogy ez a férfi keresi és odaígérte neki. A férfi hazavitte magával, és bezárta. Hiszen mindkét ajtó zárva volt aznap reggel, amikor Kornél azzal az indokkal, hogy árut szállít, elment, ő pedig az ablakon keresztül próbált menekülni.

Hallotta egy autó érkezését, amelyről azt hitte, Kornél jött vissza, de kiderült, csak a posta. Mikor a kocsi elhajtott, kiugrott az ablakon, majd átmászott a kerítésen és elrohant az első buszmegállóba. Azóta itt bujkál, ebben a hotelszobában, mert rájött, hogy Kornél nem árut szállított aznap, ahogy mondta, hanem ezt a férfit hozta volna magával, akitől az esküvő előtt egy hónappal megszökött.

Megint hányingere kezdett lenni. Kirohant a fürdőbe, és miközben a kevés reggeli tartalmát gyomra visszaadta a WC-be, már tudta mit fog tenni. Ő nem lesz holmi húsárú, akit adni-venni fognak a férfiak. Megoldja ő az életét egyszer és mindenkorra.

 

23. rész

 

Kornél az összedőlt fa emelvény romjai mellett állt, amelyet nagyobbrészt már szétválogattak a hallgatók. Még mindig nem értette, hogy történhetett? Hogy került fel Kata az emelvényre, mikor nagyon is jól tudta, még nem stabil. Hiszen ezt a fiatal nő maga tervezte Jancsi irányításával. Ő a kivitelezést végezte, és mindent átbeszéltek. Az építési területet körbeszalagozta, minden oldalra tett föl táblát - az emelvényre felmászni veszélyes - és mégis. Akinek ezt a legjobban kellett volna tudnia, az ment fel rá, és az alatt dőlt össze. Még jó, hogy a hatalmas zajra összeszaladtak az épületben lévő hallgatók és Jancsi. Kihúzták az ájult, vérző fejű lányt a romok alól, majd mentőt hívtak.

A hallgatókkal és Jancsival behordták a furgonba a törött fa léceket, gerendákat. Amelyeket tudott hasznosítani, azokat már hazaszállította, a maradékot odaígérte Jancsinka. Ők fával tüzeltek.

Jancsi fekete szövetkabátban és fekete kötött sapkában, amely takarta kevés haját, zsebre dugott kézzel, újra és újra körbejárta a törött gerendákat, megnézegette a léceket.

- Nem spóroltam ki semmit, Jancsi – mondta barátjának komoran. Mielőtt nekilátott volna a gerendázat elkészítésének, többször egyeztettek Jancsival is mindent. Barátja állt, arcát szürke sáljába dugta – nagyon hideg volt - onnan morogta.

- Tudom, Kornél. Nem téged akarlak hibáztatni, csak valami magyarázatot keresek a történtekre.

Már kibékültek. Jancsi aznap délelőtt felhívta, sűrű bocsánatkérések közepette. Tudta ő is, nem volt este már teljesen magánál, és különben sem volt haragtartó, benne is volt pia. Ha szín józan, nem megy neki Jancsinak… De ez mindegy. A lényeg, ami nem változott: Kata még mindig nem került elő…

Most ránézett a távolabb, szintén a rakodást figyelő Jutkára. Nehezen emésztette meg azt a délután, amikor ott a házban három nappal ezelőtt úgy nekiesett. Mindent kinyittatott vele, felmászott a padlásra, megnézte a furgont, erőszakot és vérnyomot keresett, és nem átallott a halóba valamilyen kulcstartón lógó kék fényű lámpával bevonulni, mire nem bírta tovább és hangosan felháborodott.

- Na, nem! – hördült akkor föl – Jutka, ne haragudj, de ez azért sok! Abba még belementem, hogy az utolsó sufniig és fakupacig átnézz mindent, hogy megnyugodj, nem tettem kárt a közös barátnőnkben, de ezt nem! A hálószobában történtek csak Katára és rám tartoznak, de ha ennyire engem vádolsz, mert azt hiszed, kárt tettem Katában, akkor hívd ki a rendőrséget!

Végül felhívták a rendőrséget, de nem ezért, hanem bejelentették Kata eltűnését.

Hideg volt, és az egyetem környéki levegőt csak még inkább hűtötte a párszáz méterre lévő folyó, amelyen reggeltől kásaszerűen áramlott a jeges víz. Valami hirtelen jött hidegfront hozta ezt a lehűlést, pedig februárban nem szoktak ilyen fagyok lenni. Jutka most ott állt a kupac túlfelén, és némán burkolózott meleg télikabátjába. Látványosan hallgatott, ő pedig egyet tudott vele érteni az előző este elhangzottak után, hiszen Jancsi egyetemi oktatóként képes volt megszégyeníteni a barátnőjét, aki ráadásul végzős hallgató. A lány tekintete villámlott, nem jött Jancsi közelében, ő pedig sejtette, Jancsi a barátnőjével nem tudott olyan könnyen kibékülni, mint vele.

- Nem értem, miért a háló ablakon mászott ki – szólt oda nekik. Ezt már akkor is beszélték Jutkával, amikor a kedélyek a házban kettejük között lecsillapodtak. Kata kulcsa ott lógott a fali kulcstartón a helyén.

- De Kornél, mondtad neki, hogy melyik az ő kulcsa? – kérdezte tőle Jutka. Erre addig nem is gondolt. Lehet a nőnek igaza van. Ha nem emlékszik rájuk, akkor azt sem tudja, mi a saját holmija. Talán a mobilról sem tudta, hogy az övé, és ezért hagyta a szobában. A férfi zavartan vakargatta a fejét. Nem hordott sapkát. Sűrű, ápolt haja melegen tartotta. Kata aznap a reggelihez sem nyúlt, úgy tűnt még a fürdőt sem használta.

- Nem értem – morogta – nem volt ilyen.

- Igen beverhette a fejét – mondta Jancsi.

Aznap reggel is felhívták a kórházat, Jutka minden egyetemi és kollégiumi csoportba küldött felhívást, hátha látta valaki, többször telefonáltak a rendőrségre. A lány nem került elő.

- Csak meglesz – bizakodott Jancsi. – Lehet, csak gondolkodni akar valahol pár napot.

Kornél vastag nyaksáljába dugta az arcát, hümmögött. Jutka megborzongott, fázhatott, majd igen gyorsan elbúcsúzott a törmelékhalom körül tébláboló fiúktól és elindult a folyó felé.

 

24. rész

 

Aznap gyakorlatra ment a folyó túloldalán lévő ügyvédirodába. Az iroda épülete nem volt messze, gondolta elgyalogol. Addig is mozog, sétál, talán nem fog annyira fázni. A híd magasan ívelt a folyó fölé; autók nem jártak rajta. Ezt a gyalogosoknak és a biciklistáknak építették, de ebben a hidegben biciklist egyáltalán nem lehetett látni, gyalogos is csak egy-egy sietett át a hídon. Ő is fázott, még a vastag téli kabátban is. Katán gondolkodott, akivel még most is sülve-főve együtt töltötték a szabadidejüket, mikor már mindkettejüknek volt párja. Annyira nem volt ez a viselkedés rá jellemző, hiszen eddig annyira ragaszkodott hozzájuk. Ott a kórházban pedig annyira félt mindegyikőjüktől, és ezek szerint otthon sem tudott megnyugodni. Talán mégsem volt jó ötlete Kornélnak, hogy egyből hazavitte. Talán inkább el kellett volna hozniuk ide az egyetem melletti házba, ahol Jancsival éltek, hátha itt nem fél, nem szökik meg. Amikor a baleset történt, szinte tavaszias volt az idő, aznap őt is egy vékonyabb piros kabátban látta, és Kornél szerint ugyanazok a ruhái tűntek el, amelyekben hazavitte. Hol lehet ebben a hidegben? Bízott benne, valamilyen fűtött helyen van, és nem valahol az utcákon, ahol halálra fagyhat.

Miért nem hívta fel őt? Vagy jött ide, hozzájuk, hiszen megadta neki egy külön papírfecnin a címét és a mobilszámát is. Csak nem vette el tőle Kornél a kis lapot? Micsoda hepajt csinált pár napja, pedig csak jogszerűen akart eljárni. Később Jancsi is veszekedett vele, szerinte az is túlzás volt, hogy minden helyiséget feltúrt, holott nem az ő házuk. Jancsival ellentétben még mindig nem volt meggyőződve Kornél ártatlanságáról. Persze, polcokat szállított, aztán ki tudja, hová tűntette el Katát! Bár előkerülne, úgy sok minden tisztázódhatna. Sóhajai párafelhőt vetettek a hideg levegőben.

Felnézett. Jó időben olyan hamar el lehetett érni a hídig, de hidegben mindig úgy tűnt, mintha távolabb került volna az egyetemi épületektől és maga a folyó is mintha jóval szélesebb lett volna. A hídon most nem járt senki, csak a híd tövében látott egy alakot, aki megállt, körbenézett, majd levetette piros kabátját, rádobta a táskájára, aztán a földön hagyott holmik nélkül megindult, fel a hídra. Jutka nézte a jelenetet, nézte a piros kabátot, aztán a hosszú, vöröses-szőkés hajat, az alakot, akinek felismerte a mozgását.

- Kata! – tört rá a felismerés – Ez Kata, de mit…

Nézte a hídon fölfelé sétáló lányt. Próbálta megérteni, miért vetette le ebben a hidegben azt a vékony kabátot, mikor a rajta lévő pulcsi sem tűnt melegnek. Ekkor beléhasított a sejtés, mire futni kezdett a híd felé. Megérezte, mit akar a hídon kitartóan sétáló lány. Futás közben előrángatta a telefonját és gondolkodás nélkül Kornélt tárcsázta. A telefon hosszan kicsengett, közben elérte a híd alját.

- Kata! – üvöltötte el magát. Meg kell állítania. Ekkor szólt bele a telefonba Kornél.

- Azonnal gyertek a hídhoz! – ordított bele meg sem várva a férfi köszönését – Kata a hídon van és ugrani készül! Kata! – kiáltott a nő után, aki ekkor már a híd harmadánál járva, átlépett a korláton. Szórta le magáról a kabátot, a pulóvert, a táskát, és rohant a barátnője után. El kell érnie, nem hagyhatja, hogy beleugorjon a jeges vízbe. De mégis, miért akar ugrani? Mi történt, amiért el akarja dobni az életét?

– Kata! Ne csináld! – kiabálta lélekszakadva, de elkésett. A lány rá sem nézett. Behunyta a szemét és mint a filmekben, egyszerűen előredőlt a jégdarabos víz fölé…

 

25. rész

 

Kornél hallotta a csobbanást, Jutka kiabálását a távolból. Hosszú lábain, bakancsban gyorsan futott. Talán egy perc telt el, talán kettő, talán több… Még egy csobbanást hallott, de ekkor már a gáton járt. A jeges vízben látta a csapkodó Jutkát, és nem messze tőle a lassan süllyedő vörös hajkoronát. Rángatta le magáról a vastag kabátot, a pulóvert, cipőt, majd rohant a lányok után a vízbe. Úgy érezte, eltörnek a lábujjai a jeges vízben, de nem hagyhatta a két nőt a vízbe fulladni. Izmait összerántotta a hideg, közben arra gondolt, van, aki ezt sportszerűen űzi, télen a jeges vízben úszást. Már derékig járt, amikor látta, Jutka elérte a barátnőjét és felhúzta a felszínre.

Elrugaszkodott az iszapból, és úszni kezdett feléjük. Borzalmas érzés volt nyakig merülni a jéghideg vízben, miközben bőrét dörzsölték a felszínen fagyottan úszó apró jégdarabkák. Kata nem mozdult, de Jutka erős karcsapásokkal igyekezett felé. A nő valaha versenyszerűen úszott, szemben Katával, aki egyáltalán nem tudott úszni. Összeszorított fogakkal igyekezett feléjük, és amint elérte őket, átvette tőle az ájult Katát.

- Menj ki! – kiáltott rá a reszkető Jutkára, akin szintén látszott, kezdi elhagyni a jeges vízben az ereje. Katával lassan haladt kifelé, pedig a lány nem is a folyó kellős közepén ugrott, hanem jóval közelebb a parthoz. Biztos azt hitte, ez is elég lesz a fulladáshoz. De hát miért akarta eldobni magától az életét?

Jancsi a parton állt, kezében Jutka kabátja. Amint barátnője elérte a térdig érő vízszintet, berohant érte, talpra rángatta, kihúzta a partra, majd húzta le róla a teljes felsőruházatot, aztán tekerte bele előbb a saját kabátjába, majd az övébe. Ő még messze járt a parttól, lassan haladt a jégkásás vízben, és egyre lassabbnak érezte a dermesztő vízben a mozdulatait. Kata nem volt magánál. Ki kell érnie, bármennyire is nehéz, nem fulladhatnak meg. Egyszer csak iszapot ért a lába, majd két erős kéz kapaszkodott belé. Felnézett. Jancsi derékig állt a jeges vízben, és húzta kifelé magával mindkettejüket.

Partot érve, együtt húzták le a hófehér Katáról a ruhát, majd tekerték bele az ő kabátjába, aztán dobta le magáról a hosszú ujjú pólót és a ráfagyni készülő atlétát. Belebújt szárazon maradt pulóverébe, ami nem sokat védett, majd megfagyott.

- Vidd be Jutkát! – utasított barátját vacogó fogakkal, akinek a háza nem állt messze a hídtól. A lány reszketve gubbasztott a két kabátba burkolva, nem tudott felállni. Jancsi bólintott, majd felkarolta barátnőjét, és megindult vele, ő pedig ölbe vette Katát és vitte utánuk. Reszketett a hidegtől, legszívesebben leült volna ő is, ahogy előbb Jutka, de mennie kell, elérni Jancsiék házát, ahol meleg lesz. Úgy érezte, letörnek a végtagjai, mire elért Katával a kapuig, pedig a lány vékony teste igazán nem volt nehéz.

A házba érve Jutkát már nem látta, csak Jancsi lépteit hallotta a tetőtérből. Katát a kanapéra fektette, majd kezdte figyelni a légzését, kereste a pulzusát. Alig vert a szíve. Jancsi ekkor rohant lefelé a lepcsőn takarókkal és adta át őket neki. Az átázott kabátot ledobta a padlóra, helyette beburkolta a lányt a száraz plédekkel, és elkezdte a szíve fölött masszírozni a mellkasát, majd dörzsölni a testét, a lábait, a karjait. Kata alig lélegzett.

- Jutka? – nézett föl egy pillanatra Jancsira, aki - reszketve a vizes holmikban - feszülten figyelte, mit csinál.

- A fürdőben. Mindjárt megnézem - azzal barátja eltűnt a fürdőajtóban. Még mindig reszketett, de próbált róla nem venni tudomást. Hajából csöpögött a kinti hidegben ráfagyott víz, nadrágja csurom víz volt, mégsem hagyta abba Kata testének dörzsölését, sem a szívmasszázst. Nem gondolta, hogy így találnak rá. Ekkor játszódott le előtte: ha Jutka nem hagyja ott őket, nem megy a hídhoz… Kirázta a hideg a gondolatra: Kata minden jel nélkül halt volna meg. Még mindig nem lélegzett rendesen, de nem hagyhatja… nem hagyja elmenni.

- Katám – nyögte idegesen – nehogy meghalj itt nekem!

A lány egyszer csak nyöszörögni kezdett, levegő után kapkodott, köhögött, majd remegni kezdett. Ekkor lebodálta magáról a pulóvert és a vizes ruhadarabokat, majd anyaszült meztelenül bújt be barátnője mellé a plédek alá, és kezdte melegíteni, bár az ő teste is kihűlt a folyóban úszva.

- Nem hagylak meghalni – suttogta.

 

26. rész

 

Kata fáradtnak érezte magát, és nagyon fázott. Ezek voltak az első érzései, amikor kezdett tisztulni a tudata. Hallott maga körül emberi hangokat, ismerős hangokat, beszélgetést, ajtó csapódást, majd egy férfi beszédét.

- Azt hiszem, minden kabátot és táskát sikerült összeszednem. Szerencsére nem járt senki olyan arrafelé, aki elvitte volna őket.

Most egy másik férfi hangját hallotta.

- Köszönöm a ruhákat.

- Kicsit szűkek Jancsi pólói a vállaidra – ezt egy női hang mondta.

- Majd vigyázok, hogy ne nyújtsam ki – hallotta megint a közvetlen közeléből – te jól vagy?

Erre egy női hümmögés felelt.

Kik ők? – gondolkodott még mindig lehunyt szemekkel, miközben próbálta megmozdítani az ujjait, a lábait, próbálta elfordítani a fejét, de mintha minden tagja kőből lett volna.

- Kata – hallott egy kellemes férfihangot, amely ismerősen csengett, és érzett egy érintést a homlokán. Felnézett, de csak homályos képeket látott.

- Ne vigyenek haza – suttogta, mert hirtelen csak arra tudott gondolni, ha magához tér, megint visszaviszik a szüleihez. Ekkor megmozdított a bal kezét, amelybe belenyillalt a fájdalom. Eltörték… Megint eltörték a kezét. Erre a gondolatra felnyögött, próbált valamerre mozdulni, mire két erős kéz finoman lefogta.

- Kata, kérlek szépen, nyugodj meg! – hallotta a mellette ülő férfi hangját – Barátok között vagy, édesem!

- A kezem – suttogta – nagyon fáj a bal kezem.

A körülötte lévők képe lassan tisztulni kezdett. Látta, ahogy a mellette ülő, sűrű hajú, melegítőnadrágot és feszülős pólót viselő férfi tétován felnézett a mellette álló, takaróba burkolózott, fekete hajú nőre, majd egy kicsit távolabb álló, famert és inget viselő férfire.

- Megnézem, jó? – jött a kérdés. Nem válaszolt, csak hagyta, hogy a férfi finoman kiemelje a karját a takaró alól, és megmozgassa. Ujjai kékek voltak, minden mozdulat fájt, nyöszörgött.

- Biztos a hidegvíz miatt – mondta most a nő. Leugrott… Ekkor képek és emlékek hada zuhant az elmélyére. Érezte azt a hatalmas félelmet, ami napok alatt sem múlt el, aztán azt az ürességet, amely átvette a félelem helyét ott a hídon. Még hallotta a nevét, még érezte, ahogy valaki a fejét a vízfelszín fölé emeli, aztán lassan minden beleveszett a sötétségbe. Ekkor villant elé a ház képe, ahogy kimászott az ablakon és a rettegésé, amit ez iránt a férfi iránt érzett, aki itt ült mellette.

- Ne! – kiáltotta el magát és hirtelen felült – Nem adhatnak el!

Ki akart szállni az ágyból, a takarók derékig lecsúsztak róla, mire a távolabb álló férfi elfordult. Ekkor vette észre, meztelen. Hol vannak a ruhái?

- Mit csináltak velem? – kérdezte sírós hangon, mert hirtelen megfordult a fejében, hogy megerőszakolták, vagy lehet, hogy igazából a szervei kellenek nekik?

- Kicsikém, nyugodj meg! – kérte Kornél, aki meglátva a zavarát, finoman visszahúzta a mellére az egyik takarót. – Átáztál a jeges vízben, nem hagyhattuk rajtad a ruháidat.

- Mit akarnak tőlem? Hová akarnak vinni? – kérdezte most már remegve, közben könnyek gördültek le a szeméről. Tétova pillantások kísérték a kérdéseit. Hát miért nem hagyták meghalni? Hát kinek kell ennyire? Mennyit fizettek érte, hogy még meg sem hallhatott? Elöntötte a kétségbeesés, és keservesen sírni kezdett.

 

27. rész

 

Jutka finoman megérintette Kornél vállát, jelezve, le szeretne ülni Kata mellé. A férfi átengedte a helyét.

- Kata, figyelj rám, kérlek! – szólalt meg most ő. Nagy, sötét szemeit a barátnőjére függesztette, aki egy zsebkendőbe törölgette az orrát, amit az előbb adtak neki. – Mit szeretnél? Kihívjuk a mentőt és visszamész inkább a kórházba?

Percek teltek el, mire utána mert ugrani a jeges vízbe. Középiskolában sokat versenyzett úszásból, de soha nem úszott ilyen jeges vízben. Tudta, ha utána ugrik, pár perce marad, hogy megpróbálja kihúzni, amíg ő is teljesen ki nem hűl. Aztán, ahogy a lány feje kezdett elmerülni a lassan áramló vízben, ugrott. Nem hagyhatta megfulladni.

- Ha bennünk nem bízol, kérünk neked máshonnan segítséget, nem kell itt maradnod és nem muszáj Kornéllal hazamenned.

Barátnője szipogva nyögte.

- Szeretnék felöltözni…

Elmosolyodott, majd bólintott.

- Jó, de előbb meg kellene tisztálkodnod. Hal szagod van.

Kata erre halkan nevetett. Nem úgy, ahogy szokta, nem olyan boldogan, de mégiscsak nevetés volt.

- Segítek, jó? – kérdezte – Aztán adok neked tiszta ruhát.

Felsegítette rá a saját fürdőköntösét, majd Kornéllal együtt támogatták be a fürdőbe. A férfit ezek után kicsukta. Remélte, ha kettesben maradnak, Kata kicsit megnyugszik, és tud vele normálisan beszélgetni.

Meleg vizet engedett a kádba. Alig egy órája még ő ázott ugyanebben a kádban. Jancsi neki sem mert túl forró vizet engedni, Katának is inkább kézmelegre állította, aztán besegítette a kádba, majd hajat is együtt mostak. Barátnője sokáig csendben ült, hagyta, hadd öblítse le a hajáról a habot, aztán egyszer csak megszólalt.

- Én már fürödtem itt, ugye?

Hirtelen felcsillant benne a remény, talán a lány mégis elkezd emlékezni.

- Igen - ült le vele szemben a fürdőszoba szőnyegre, hagyta, hadd mossa le magáról a tusfürdőt. - Mi jutott eszedbe?

- A tusfürdő illata és a flakonok elrendezése.

Soha nem egyféle tusfürdőt használt, hanem egyszerre hármat-négyet és váltogatta őket.

- Sokat voltál már itt nálunk. Kornéllal és egyedül is. Volt, amikor itt is aludtál - mosolygott.

- Mit akar tőlem Kornél? – kérdezte bizonytalanul.

- Azt hiszem, szeret téged – válaszolt, bárt még mindig nem volt teljesen meggyőződve az ellenkezőjéről. Bár az, hogy utánuk ugrott a jeges vízbe, mindenképp előnyére írható. Ha meg akarta volna ölni Katát, akkor nem megy utánuk. De erről nem beszélt, helyette elmesélte, hogy rohant be értük a férfi a vízbe, és hogy melegítette a kanapén a saját testével. Már öltözni segített neki, amikor Kata ismét kérdezett.

- Jutka, ki vagyok én?

Meglepődött a kérdésen, de végülis jogos volt. Ha valóban több év kiesett neki, akkor a legutolsó emlékei olyan 18 éves korából maradhattak. Hajkefét vett elő, majd elkezdte fésülni barátnője hosszú haját.

- Építészmérnöknek tanulsz, Kata. Nyáron fogsz diplomázni. Több, mint három évig voltál a szobatársam a kollégiumban. Gyönyörűen rajzolsz, és bal kézzel festesz. Szerettem veled lakni egy szobában, bár mindig úgy éreztem, kicsit talán túl csendes lakótárs vagy. Kornélnak Jancsi mutatott be. Voltunk már négyesben kirándulni, kenuztunk együtt, és idén nyárra kitűztük célul, hogy megtanítunk úszni, mert ősszel is majd megfőttél a mentőmellényben.

 

28. rész

 

Kata egy kényelmes melegítőben ült a kanapén, Kornél tartotta a bögrét, amiből meleg, édes teát kortyolt. Túl fáradt volt, hogy elutasítsa Kornél segítségét, aztán, ahogy a férfi egyik kezével megtámasztotta a hátát, már nem remegett meg, sőt most kimondottan jól esett az érintése. A fürdő jót tett, már nem fájt a bal keze, de képtelen volt még egyedül lábra állni, alig volt ereje.

- Mikor ettél utoljára? – kérdezte aggódva a férfi. A kérdés… Hirtelen villant be neki egy emlék. Szállt le egyik hajnalban a kollégium közelében a buszról. Fáradt volt és nagyon éhes. Ekkor szaladt oda hozzá Kornél. A férfi mosolygott, puszit is adott neki, ő mégsem tudott neki igazán örülni. Kimerült volt, vágyott volna az ágyra, és nagyon fázott. Reszketett, mire a férfi átkarolta, ő pedig jólesően bújt hozzá. Erre megkorrant a gyomra.

- Mikor ettél utoljára? – ugyanezt kérdezte akkor is.

- Ezt… ezt már kérdezted – válaszolta tétován, mire megremegett. Megint fázni kezdett.

- Emlékszel? – csillant fel ekkor Kornél tekintete, miközben letett a bögrét és betakarta.

- Csak halványan – mondta, közben arcán átsuhant egy finom mosoly. Kezdett megnyugodni – Vettél nekem tükörtojásos szendvicset. Olyat, amit a kórházba is hoztál.

- Igen – nevette el magát a férfi. – Nagyon szereted, főleg azt, amit az egyetem melletti pékségben készítenek. Még mire emlékszel?

Nem volt ereje gondolkodni.

- Nagyon éhes vagyok – válaszolt.

- Akkor jókor készültem el – lépett be most a nappaliba Jancsi két méretes tál sajtszószos tésztával – Ez volt kész a leghamarabb.

Az egyik tálat átnyújtotta Jutkának, aki az egyik fotelben ült vállán egy pléddel törökülésben, a másikért Kornél nyúlt.

- Megetetlek – mondta, aztán felszúrt pár szem szarvacska tésztát a villára és felé nyújtotta. Nézte egy hosszú pillanatig az arcot, amely fáradtnak tűnt, mégis más volt, mint az elmúlt napokban: halvány mosoly ült rajta, a mahagónibarna szemek pedig komolyan figyelték a rezdüléseit. Talán tényleg jó helyen van, talán tényleg nem akarnak neki rosszat. Kinyitotta a száját és behunyt szemmel fogadta el a falatot.

 

29. rész

 

Jutka fáradtan ült a fotelban, olykor ő is megremegett. A tészta és a tea jól esett, elálmosította. Ma már nem megy gyakorlatra, ezt tudta. Ilyen jeges élmény után nem lenne a legbölcsebb kint sétálni a hidegben. Fogta a telefonját és egyik szaktársának küldött egy üzenetet, szóljon a kollégáinak, valami közbejött, nem tud menni. Az okokat nem részletezte. Bonyolult volt ez a helyzet így is, nem hiányoztak a felesleges kérdések, az értetlenkedések másoktól, akik nem ismerik a baráti társaságát.

- Szívem, pihenned kéne – guggolt le elé Jancsi – nagyon sokat voltál a jeges vízben, nem szeretném, ha tüdőgyulladást kapnál.

Már nem haragudott a tegnapiért. A férfi nem csak kihúzta a vízből, és berángatta magával a házba, hanem utána is ellátta, amely kimondottan jólesett neki. Bólintott, majd fáradtan indult meg felfelé a lépcsőn a hálóba. Jancsi ott lépkedett mögötte, talán félt, hogy nem lesz ereje felmenni a tetőtérbe; még be is takarta. Nagyon aggódhat – gondolta - hiszen az együttlétek utáni közös beájulásokat leszámítva, nagyon ritkán feküdtek le egyszerre. Hol egyikük, hol másikuk maradt fent sokáig, ilyenkor egy-egy futó puszival köszöntek el egymástól. Nem is nagyon volt másra szükségük, hiszen érezték egymás jelenlétét az ágyban, ha mindketten nyugovóra tértek.

- Jól vagyok – suttogta már fél álomban, mert a férfi nem hagyta ott, ült mellette és finoman simogatta a vállát. Ennek a törődésnek is örült. A hideg víz szinte minden erejét kiszívta. Nem tudta, hogy jött volna be a házba, ha a férfi nem húzza föl onnan a földről, ahová a két kabátban lekuporodott. A meleg fürdő után még volt annyi ereje, hogy Katának tudjon segíteni, de mire végeztek és barátnőjére ruha került, neki is alig maradt energiája kimenni a nappaliba.

- Féltlek – hallotta a választ, mire még megejtett egy fáradt mosolyt, aztán lehunyta a szemeit, és perceken belül elnyomta az álom.