30-39 rész: Családi köt-elé(g)k - Jeges ár

 

30. rész

 

A jóllakottságtól kába álom zuhant rá. Kata álmában szürke vizet látott maga előtt, jégdarabokat, amelyek lassan kezdték elnyelni. Kapálózott, nyöszörgött, olykor csapkodott. Ismerős simogatást érzett, csendes, érces hangot, amely nyugtatgatta, később erős, határozott, suttogó hangot, amelyhez nem társult érintés. Nem tudta, mikor ébredt, de a szobában sötét volt, és megint riadtan nézett körbe. Nem tudta, hol van, és most ismét érezte a mellkasába kúszó rettegést. Lehet hazudtak neki. Lehet, amíg aludt, elvitték valahová? Ahogy felkönyökölt, egy kéz ért a vállához.

- Kata, nyugodj meg! Jancsi vagyok. Kapcsolok villanyt, jó?

Bólintott, mire a sarokban sárga fényű állólámpa színezte sárgásra a szobát. Abban a nappaliban volt, ahol előzőleg ébredt, abban a melegítőben, amit Jutka segített neki felvenni. Vele szemben látta a kályhát, benne a vörös lángokat, és érezte a felé áramló meleget. Jó volt itt.

- A többiek? – kérdezte rekedten, miközben felült.

Jancsi egy széken ült mellette.

- Lepihentek. Jutkát nagyon kimerítette, hogy ő is megmártózott a jeges vízben.

- Sajnálom! – dörzsölgette a karját. Kicsit fázott. Ő nem akarta, hogy utána ugorjanak és még nem tudta eldönteni, örül-e annak, hogy kihúzták a vízből. Az elmúlt órák kezdték meggyőzni róla, talán mégis fontos ennek a három személynek.

Jancsi idősebb volt nála jó öt évvel. Türelmesen elmosolyodott.

- Kérsz teát? – kérdezte nyugodtan. Bólintott, és mikor a férfi egy bögre meleg itallal tért vissza, akkor jutott eszébe egy újabb kérdés.

- Jancsi, téged honnan ismerlek?

A férfi a szájához emelte a bögrét, tartotta, ahogy korábban Kornél, hogy könnyebben tudjon inni.

- Én vagyok a témavezetőd a diplomamunkádnál, és én mutattalak be Kornélnak. Mi egy középiskolában végeztünk, aztán érettségi után egyetemre mentem. Kornélnak is jó esze volt, de mindenáron asztalos akart lenni, mint az apja. Imád fával dolgozni, ahogy te is.

- Én? – nézett fel csodálkozva, miközben finoman eltolta magától a bögrét.

- Persze – mosolygott a férfi – Kornél sok olyan tárgyat készít, amit a festett képeid tesznek egyedivé.

Kiment a konyhába, majd egy fa dobozzal tért vissza, amelyen három fiókot lehetett kihúzni. A kékre festett dobozkán cseresznyevirágok nyíltak, szép bimbók kezdtek kipattanni. Ismerősként hatott a dobozka, a fiókjaiban illatos teafilterek sorakoztak. Ahogy körbe forgatta, érezte orrában a festék jellegzetes illatát, kezében az ecsetet, csuklójában a mozdulatot, amivel a virág szirmait festi. Különös módon nem a jobb kezében érezte ezt a mozdulatot, hanem a balban.

- A bal kezemmel festek, Jancsi? – kérdezte. A férfi bólintott.

- Bár nem ment könnyen. De ezt majd Kornél elmeséli.

 

31. rész

 

- Biztos jó lesz így? – kérdezte Jancsi, mikor Kornéllal együtt besegítették Katát az autóba. A fiatal nőt Jutka egyik meleg kabátjába burkolták. A lány bólintott. – Bármikor visszajöhetsz, ha nem érzed jól magad otthon, ugye tudod? – kérdezte tőle. Ismét bólintás felelt.

Nem akarta, hogy megint napokra eltűnjön. Tudta, Kornél mit állt ki abban a három napban, amikor nem találta a barátnőjét. Kétségbeesetten hívta, amikor csak a hűlt helyét találták otthon, ráadásul még Jutka is rázúdította a maga elméletét. Annyi helyen keresték, és senki, tényleg egyikük sem számított rá, hogy a lány ilyen kétségbeesett lépésre szánja el magát. Ha Jutka nem indul el akkor az ügyvédi irodába… ahová aztán nem érkezett meg.

- Köszönöm! Mindkettőtöknek – szorongatta Kornél a kezét.

- Bármikor – mosolygott – és bármi van, hívjatok fel.

Megvárta, amíg a kocsi kifordul az udvarból és elhajt a jeges utcán, majd visszasietett a házba. Aggódott Jutkáért. Nem töltött annyi időt a vízben, mint Kata, de úgy kellett kihúznia a folyóból, mert felállni már képtelen volt a jeges vízben. Tépte le róla a vizes ruhát, majd burkolta be két kabátba. Mikor Kornélt és Katát is kihúzta, felkarolta és vonszolta magával a házuk felé.

- Na… na… nagyon… fá… fázom – motyogta Jutka.

- Tudom – suttogta – mindjárt jobb lesz.

Berontva a házba, egy lendülettel vitte be a fürdőbe, és nyitotta meg a fürdőben a melegvízcsapot. Lehúzta kedveséről a melltartót és az alsóruházatot, aztán ráterített egy törölközőt és ameddig a melegvíz folyott a kádba, ölelte magához és dörzsölgette.

- Nem engedtem forrót – mondta, miközben besegítette Jutka elkékült lábait a vízbe.

- Pedig ez forró – nyögte a nő. Lassan eresztette bele a lábait, aztán sóhajtott, majd ránézett – Segíts Kornélnak. Én megleszek.

- Biztos? – kérdezte aggódva. Barátnője bólintott. Ekkor sietett fel a felsőszintre és szedett elő plédeket, majd rohant le Kornélhoz és Katához, aztán dobálta rá a fahasábokat a kályhában pirosló parázsra. Minél melegebbet akart csinálni.

Amíg Kornél saját testével melegítette Katát, Jutkával foglalkozott. Először beparancsolta a nőt az ágyba, majd betakargatta és megitatta előbb egy fél deci töménnyel, majd forró teával.

- Jól vagyok – mondogatta Jutka. Látta a tekintetén, jól esik neki a törődés, neki pedig a tegnapiak után amúgy is lelkiismeretfurdalása volt. Mégiscsak oktató, ha nem is régóta. Nem kellett volna össze-vissza üvöltöznie a Klubban, ahol mindenki ismeri őket. Most legalább törleszthet.

A nő összeszedte magát, mire Kata felébredt, és bár jobb lett volna, ha ágyban marad, mégiscsak ő segített Katának fürödni. Délután, mikor Kata elaludt, kérte, feküdjön le, pihenjen. Kimerülhetett, mert arra sem ébredt fel, hogy Kornélék készülődnek. Most aggódva lesett be a tetőtéri hálóba, ahol barátnője mélyen aludt. Lezuhanyzott, majd bebújt mellé az ágyba, hozzábújt és hátulról átkarolta. Nem érezte melegnek, de féltette, nehogy tüdőgyulladást kapjon a történtek után. Tudta, hogy holnap küzdelmes reggel vár majd rá, hiszen Jutka teljesítményorientált személy. Negyven fokos lázzal is ment vizsgázni, hörgőgyulladással interjút készíteni az egyetemi újságba. Nem fog holnap csak azért itthon maradni, mert ő kéri, pihenjen. Pedig most jó lenne, ha hallgatna rá.

 

32. rész

 

Kata csendesen ült Kornél mellett az anyósülésen. Már nem félt tőle, és próbálta elképzelni, hogy ők ketten tényleg egy pár, de nem tudta maga elé idézni a képet, ahogy a férfivel szeretkezik.

- Kornél… - szólalt meg egyszer csak csendesen. A férfi oldalra pillantott vezetés közben.

- Hm?

Zavarban volt, nem igazán tudta, hogy mondja a kérését.

- Én… én még szeretnék egyedül aludni – nyögte ki végül. Kornél elmosolyodott, majd finoman megsimogatta a kézfejét.

- Semmi baj – válaszolt. – Én sem gondoltam végig pár napja, neked milyen érzés lehet emlékek nélkül velem lenni. Felelősnek érzem magam a történtek miatt. Majd alszom a nappaliban.

- Köszönöm – suttogta, de ekkor kirázta a hideg.

- Fázol?

Bólintott, mire Kornél megfogta a kezét, aztán elengedte.

- Nemsokára hazaérünk – nyugtatta. Érezte, ahogy a testét lassan elönti a meleg. Mire ráfordultak a kocsibehajtóra már fájt a feje és a hasa alja. Valami nincs rendben, érezte, de most hogy mondja el Kornélnak? Nem kellett neki mondani. Képtelen volt egyedül kiszállni a kocsiból, és mikor a kanapén ülve a férfi segített róla levetni a cipőt és a kabátot, két tenyerét a nyakára tapasztotta, majd a homlokára.

- Lázad van – mondta komolyan, miközben hosszan nézte őt. – Nem fáj valamid?

Bólintott. Ekkor dadogta el, fáj a hasa alja és nagyon kell neki pisilni. A fürdőben aztán kiderült, mi a baj, mert könnyítve magán, a vizelet végigmarta a húgycsövét. Összeszorított fogakkal, nyögve várta, hogy vége legyen, amikor pedig megnézte a papírt, sárgás gennydarabkákat és vért látott, pedig nem menstruált. Még jó ideig ült a WC-n, nem tudta, hogy szóljon ennek a férfinak, akit már nem érzett annyira idegennek, mint pár napja, de még olyan közelinek sem, hogy el tudja mondani, itt valami komoly gond lehet. Felállni alig bírt, annyira fájt a hasa és most már a dereka is. Valahogy kitámolygott a fürdőből. Kornél a kanapé szélén ült a fürdő ajtó felé fordulva, és amikor kilépett, felállt és odalépett hozzá. Láthatta rajta, nagyon nincs jól, mert átfogta a derekát és a kanapéhoz segítette.

- Mi a baj? – kérdezte tőle. Tekintetében őszinte aggódást látott, de nem tudta, hogy mondja el. Ez annyira női dolog.

- Kata, kérlek szépen! – folytatta a férfi – Ha nem mondod, mi a baj, nem tudok segíteni, de látom, hogy rosszul vagy.

Ekkor nagy levegőt vett és elmondta, mit talált a papíron, majd szégyenlősen a fájdalmairól is beszámolt.

 

33. rész

 

Aggódva támaszkodott a szobaajtóban. Éjszaka volt, mire az ügyeletes orvos kiért hozzájuk. Kata ezalatt csak egyre rosszabbul lett. Felfázott, erre mindketten rájöttek, de hát nem csoda, abban a jeges vízben. Talán mégis kórházba kellett volna vinniük, és lehet nem csak Katát, Jutkát is. Már írt üzenetet Jancsinak, aki nem válaszolt. Lehet, ő is a barátnőjét ápolja, vagy épp, hogy alszanak, mert náluk minden rendben.

Kata remegett a láztól, folyamatosan pisilnie kellett. A mosódig alig tudott egyedül kimenni, inkább kitámogatta, aztán egy idő után a lány inkább letelepedett a kanapéra. Ott kortyolgatta a teát, amit főzött neki, bár kezdetben tiltakozott az ivás ellen.

- De nagyon fáj, amikor pisilek – nyöszörögte. Próbálta megnyugtatni, ami most ismét nehezített feladatnak tűnt, annak tekintetében, hogy a lány még mindig nem emlékezett kettejük közös múltjára.

- Tudom kicsikém, de mindig azt szokták javasolni felfázásokra, hogy a beteg sokat igyon. Legalább addig, amíg kiér az orvos, és megmondja, mi a teendő. Ezzel biztosan nem ártunk.

Az orvos megvizsgálta, meghallgatta a tüdejét, megütögette az oldalát, melyre Kata felnyögött és megnézte a vizeletét.

- Ez elég komoly – mondta – úgy néz ki, vesemedence gyulladást kapott. Volt valamiféle előzmény?

Kornél szólásra nyitotta a száját, de ekkor elkapta Kata kétségbeesett tekintetét. Megérezte, talán mégsem lenne szerencsés beszámolni az aznapi jeges fürdőről, hiszen mentőt kellett volna hívniuk. De így, hogy Jancsiék lényegében méterekre laktak a folyótól, gyorsabban tudtak a két lányon segíteni. Arra nem gondoltak, hogy szövődmények is felléphetnek és arra sem, hogy ilyen gyorsan.

- Nem vettem atlétát. Éreztem, hogy fázik nap közben a derekam és sokat voltam odakint – motyogta Kata, miközben az orvos egy injekciót adott be neki, majd recepteket írt.

- Ezeket minél előbb ki kellene váltani – mondta, majd elment. A recepteken gyulladáscsökkentő és antibiotikum szerepelt, valamint egy külön cetlin mindenféle gyógynövény. Visszatérve a hálóba, Kata hanyatt feküdt az ágyban, homloka verejtékezett a láztól és reszketett. Aggódva ült le mellé, megsimogatta a karjait, közben nézte a láztól csillogó szemeket. Kedvese nem tiltakozott az érintés ellen.

- Hogy segítsek rajtad? – kérdezte. Tudta, hogy az injekció nemsokára hatni fog, és jobban lesz, de addig is szerette volna, ha a lány érzi, nem hagyja magára.

- Na… nagyon fá… fázom – nyögte Kata – és na… nagyon fé… félek.

Ekkor felkapcsolta a fejük felett lévő kislámpát és lekattintotta a nagyvillanyt, majd levetette a nadrágját, amiben kikísérte az orvost, és bemászott Kata mellé az ágyba. Alig másfél hete még olyan természetesen bújt be mellé, nyúlt át a takaró alatt, ha át akarta karolni, vagy meg akarta simogatni. Most kezdte úgy érezni, mintha egy idegen feküdne itt, és nem az a nő, akit ismert.

- Katám, nem akarlak bántani, és nem akarom kihasználni a helyzetet sem. Segíteni szeretnék. Megbízol bennem?

Reszkető bólintás felelt, mire bebújt a már hálóingben fekvő lány mellé a takaró alá. Karja könnyedén csusszant a lány feje alá, lábai kedvese forró lábaihoz értek, mire a fiatal nő teste megrándult.

- Nem csinálok semmi olyat, amit nem akarsz – próbálta megnyugtatni – csak melegíteni szeretnélek.

Másik karjával finoman átkarolta a hátát. Kata reszketett, ő pedig finoman simogatni kezdte.

- Nincs semmi baj. Kicsikém, nyugodj meg! Nemsokára jobban leszel – suttogta, miközben érezte, hogy Kata merev teste lassan engedni kezd, kezei tétován értek erős mellkasához, majd egészen hozzásimult. Most már egészen magához tudta ölelni, úgy hogy érezte a szívverését, amely szép lassan megnyugodott, érezte a légzését, amely kezdett szabályossá válni.

- Kornél – suttogta a lány még mindig reszketve – ugye nem engeded… nem engeded, hogy elvigyenek?

Hirtelen keményedtek meg az izmai. Hát még mindig ez a különös képzet kínozza? Nem tudta, honnan jöhetett Katának ez a gondolata, de ezt meg kell fejtenie. De nem most. Majd ha jobban lesz, majd ha lemegy a láza… Most az a lényeg, biztonságban érezze magát.

- Katám, itt biztonságban vagy. Senki nem vihet el az akaratodon kívül. Te is bármikor elmehetsz, csak gyógyulj meg! Most ez a legfontosabb.

Kata reszketése lassan alábbhagyott, bár a teste még mindig meleg volt.

- Kornél – suttogta megint – sütsz nekem reggelire sonkás rántottát? Olyat, amit hétvégéken szoktál?

Elmosolyodott.

- Persze, hogy sütök – ekkor kapcsolt – Kata, te emlékszel?

Csend felelt. Szabályos szuszogás. Elaludt. A baleset óta először a karjaiban.

 

34. rész

 

Hajnalban ébredt. Hanyatt fekve szokott aludni, most oldalt feküdt, úgy, ahogy este elaludt. A mellkasához Kata arca simult. Még aludt. El kell mennie a gyógyszerekért, amit felírt az orvos, de nem akarta csak úgy szó nélkül itt hagyni, nem akarta, hogy ismét azt higgye, bezárta, vagy más miatt rémüljön halálra. Finoman homlokon csókolta, mire a lány álmosan felnézett, aztán mocorogni kezdett.

- Kicsikém – akkor hívta így, ha aggódott érte, vagy a lánynak lelki támogatásra volt szüksége. A kicsim szót túl sokan használták, ezt viszont egyedinek találta. – Elmegyek, kiváltom a recepteket, és beszaladok a boltba, de te aludj nyugodtan.

Kata szemei lecsukódtak, hümmögött valamit. Elmosolyodott, majd lassan elkezdett kikászálódni az ágyból. A mozgolódásra ekkor felpattantak Kata szemei.

- Kornél, ugye nem zársz be? – kérdezte riadtan. Ekkor visszahajolt hozzá, és az arcára tette a kezét. Nem volt láza.

- Be kell zárnom a bejárati ajtót, de a kulcsod ott van az akasztón, az ajtó mellett. Pár napja is ott volt, nem vittem el. Ki tudsz menni a házból, Kata, de nagyon kérlek, most ne menj el! Nagyon rosszul voltál az éjjel. Ha nem akarsz itt maradni, velem, akkor segítek elköltözni, csak azt várjuk meg, amíg meggyógyulsz, jó? Ígérd meg, hogy itt talállak, amikor hazajövök.

Megrettent attól a gondolattól, hogy barátnője ilyen állapotban tűnik el megint. Akkor sem lett volna szabad teljesen magára hagynia, szólnia kellett volna Jutkának vagy Kata valamelyik barátnőjének, esetleg a szüleinek, mielőtt elment, de akkor azt hitte, pár óra egyedüllét talán jót is tesz neki. Most nagy, barna szemei hosszan nézték az álmos arcot, vajon mit fog reagálni. Kata bólintott, majd megszólalt.

- Az a kulcs, amelyen egy fából faragott, szív alakú kulcstartó lóg belefaragva a monogramommal?

Elmosolyodott. Igen, ezt is ő készítette neki. Végre, egyre több mindenre emlékszik.

- Igen, az. Főzök neked teát mielőtt elmegyek – mondta, azzal megint hátrálni kezdett kifelé az ágyból.

- Várj! – szólt utána Kata. – Ki kell mennem.

 

35. rész

 

Kata nehezen, a falba és a bútorokba kapaszkodva vánszorgott ki a mosdóba. Harmadik napja küzdött a lázzal, a vesefájdalmakkal, a maró vizelettel. Szedte az orvos által felírt gyógyszereket, itta azt a borzalmas, sárgás-zöld teát, amit szintén az orvos javasolt és amit Kornél napjában többször lefőzött neki, pedig nem csak a szaga, az íze is rettenetes volt és ette a férfi által vásárolt aszalt tőzegáfonyát, amelyre azt mondták, jót tesz a húgyutaknak. Alig tudott kimenni a mosdóig. Nem akarta mindig a férfi segítségét kérni, de volt olyan, hogy nem ért el a WC-ig, és cserélhetett bugyit.

Már nem volt vér és genny a vizeletében, mégis borzalmasan fájdalmasnak érezte az ürítéseket. Rázta a hideg, bőgni lett volna kedve, de csak nyelte vissza a torkában gyűlő gombócot. Az elmúlt napokban beugrott pár emlékfoszlány, de minél inkább próbálta erőltetni az emlékezést, annál nehezebben ment. Már-már elhitte, Kornél tényleg nem akar neki rosszat, mégis borzalmas érzés volt azaz üresség, amit a férfival kapcsolatban érzett. Most, hogy ismét emelkedni kezdett a láza és kezdett rosszul lenni, egyre kevésbé hitte, van értelme ennek a küzdelemnek, amit nap, nap után átélt.

Nehezen kászálódott fel a toalettről és tántorgott ki a nappaliba, ahol megszédült, a dereka is görcsbe rándult, mire térdre rogyott, majd összegömbölyödve lefeküdt a hideg kőpadlóra. Fázott.

- Kata? – hallotta Kornél hangját.

- Itt vagyok – nyögte, bár legkevésbé arra vágyott, hogy rajta segítsen. Szeretett volna itt maradni a padlón, de leginkább szeretett volna megválni minden fájdalomtól, ami a testét és a lelkét is uralta. Mégis jó lett volna beleveszni abban a jeges szürkeségbe, amely olyan lágyan kezdte magába fogadni, amely elringatta, mint a puha álom.

Ekkor két erős kéz nyúlt a teste alá. Feje, majd a felső teste lassan emelkedni kezdett.

- Ne! Ne! – nyögte. Fekve akart maradni.

- Semmi baj! Csak felsegítelek – hallotta Kornél türelmes hangját, érezte az illatát, testének melegét.

- Ne! Hagyjál! – kiabálta el magát. Meg akart halni. Nem akart tovább kínlódni, hiszen minek? Soha nem fog teljesen felgyógyulni, mert mindig jön valami új, mint a kötéllel verés, a kéztörés, most ez. Valami mindig fájni fog… Már a lábán állt, közben próbálta magát kitépni a férfi karjaiból, csak a mozdulatai voltak erőtlenek. Mégis rántott magán egyet, mire ráhuppant a kanapéra és szembe került a tétlenül, értetlenül álló férfival.

- Mi a baj? – kérdezte Kornél.

– Értsd már meg, hogy nem akarok élni! – üvöltötte el magát – Miért nem hagytatok megdögleni ott a folyóban?!

Zihált, izzadni kezdett – biztos a lázcsillapító, amit fél órája vett be – nézte a férfit, akinek borostás arcán megkeményedtek a vonások.

- Kihozom a takaródat – válaszolta hidegen Kornél, és eltűnt a hálóban.

Az este feszült csendben telt kettejük között. Most ő feküdt a kanapén, feje alatt a párnával, betakarva, mellette egy bögrében a meleg gyógyteával. Kornél betakargatta, az előző nap kimosott bugyikat pedig nekiállt kivasalni – nem gondolta, hogy van férfi, aki tud vasalni, és aki erre is figyel - nehogy visszafertőzze saját magát. Később segített neki fürdővizet engedni és mire megmosdott, vacsorát készített, amit a már frissen áthúzott ágyban kapott. A férfi ott jött-ment, segített neki, csak épp szólni nem szólt hozzá, ő pedig egyre inkább érezte, megbántotta. Már túl voltak a vacsorán, amikor csak annyit mondott, valamit le kell lakkoznia, kimegy fél órára a műhelybe.

Egyedül maradt és szomorúan nézett maga elé, majd mélyet sóhajtva behunyta a szemét, próbált ellazulni a fájdalmai ellenére. Mégsem kellett volna ilyen ocsmányan ordítania, hiszen nem Kornél tehetett róla, hogy ő a vízbe ugrott és arról sem, hogy ennyire megfázott. De mikor nincs mással tele a feje, mint fájdalmas emlékekkel, és a jelene sem szól másról. Lehetett neki valaha normális élete?

 

36. rész

 

Kiment a műhelybe. Máskor ilyen hidegben egyből begyújtotta a sarokban álló vaskályhát, amely kellemes meleget adott, míg dolgozott. Most nem vett elő gyufát, így is épp elég melege volt az idegtől, amit órák óta visszanyelt. Nézte barátnője munkaasztalát, amelynél olyan csöndesen elmélyülve szokott dolgozni, aztán mérgesen elfordult, felkapta az első, kezébe akadó lécet és teljes erejéből a betonpadlóhoz vágta. A léc recsegve hosszában kettétörött. Fújtatva, idegesen nézte a törött fadarabokat, majd visszafordult a sok fiókos fa asztalhoz. Leült a székbe, és kihúzta a legfelső fiókot. Kiterítette a tartalmát az asztallapra. Vékony furnérlapokon apró, pár centis kis festmények díszelegtek, mind Kata gyönyörű munkái. Nézte a hegy tetején álló piciny kastélyt, egy másikon a torony tetején tüzet lehelő picinyke sárkányt, egy harmadikon a mezőn szamócáért nyújtózkodó kis nyulacskát, a helyes virágcsokrot, az úttesten átrohanó fácánkakast. Mind kidolgozva a legapróbb részletig. Ez is ő, vagy ő volt… Mi lesz, ha csak volt?

Arcát fél tenyerébe temette, és csöndben, elnyomottan sírni kezdett. Vissza akarta kapni Katát, az ő Katáját, aki úgy jött felé azon az első estén, mintha fáklya lobogott volna az éjszakában, piros kabátjában, akkor még szőkés-barna hajjal; aki olyan határozottan tartott pár hónapja előadást a középkori megfigyelőtorony rekonstrukciójáról, és akit hetek óta bíztatott, hogy ne féljen előtte bal kézzel festeni.

Kétségbeesetten figyelte, hogy ordítozik odabent, magából teljesen kikelve. Voltak már vitáik, de Kata soha nem kiabált még így. Most nem is a hangnem, a kiabálás riasztotta meg igazán, hanem, amit kívánt vele. Ennyire nem kívánhatja valaki a saját halálát! Hiszen olyan kiegyensúlyozott lánynak ismerte meg. Remegő kézzel halászta elő a mobilját a zsebéből, és tárcsázott. Nem akart panaszkodni, nem volt rá jellemző. Mindig úgy gondolta, meg tudja oldani a saját problémáit, de ez most túlnőtt rajta. A telefon kicsöngött, majd egy kedves női hang szólt bele a túloldalon.

- Szervusz, kisfiam!

- Anya, nagyon szépen kérlek, segíts! Teljesen kétségbe vagyok esve.

 

37. rész

 

Érezte a frissen fövő húsleves illatát, hallotta, valaki jön-megy a közelében, aztán egy kéz érintését érezte a homlokán, mire felnézett. Idősebb, ötvenes évei közepén járó nő ült mellette, akinek barna szemei épp olyan nagyok és komolyak voltak, mint Kornélé. Nézte őt álmosan, közben mélyet lélegzett a húsleves illatból, és ekkor eszébe jutott, nézett már rá ez a nő egyszer ugyanilyen komolysággal.

Betegen feküdt, ugyanebben az ágyban, és mikor felébredt, ő ült mellette. Először azt hitte, valaki a gyámhivataltól, aki haza akarja vinni, pedig már négy éve eljött otthonról, rég nagykorúvá vált és senki nem kereste. Riadtan húzta magára a takarót, mire az idős asszony elmosolyodott, és megsimogatta az arcát.

- Semmi baj. Nem így akartalak megismerni, de most már mindegy. Kornél édesanyja vagyok.

Erre megint megriadt. Az édesanyja? Idejön az édesanyja, ő pedig fekszik itt az ágyban, ahelyett, hogy kiszolgálná? Fel akart ülni, mire a vékony, ápolt kezek, finoman visszanyomták az ágyba, és nyugtatóan megigazították rajta a takarót.

- Nem, nem. Feküdj csak nyugodtan! Kornél mesélte, nagyon megfáztál. Segíteni jöttem.

Az asszony akkor lázat mért, és húslevest is hozott neki.

Most, ahogy felnézett rá, önkéntelenül rámosolygott. A nevére nem emlékezett, de arra a szeretetre, ami felé sugárzott, arra igen.

- Ön Kornél édesanyja? – kérdezte rekedten, mire bólintás felelt.

- Katrin a nevem, és tegeződtünk. Kornél este hívott, mesélte, nagyon beteg vagy. Jobban érzed magad?

Erre lassan felült az ágyban. Haja kócos volt még az éjszakától, fájt a dereka, feje még mindig kótyagos volt, és lelkiismeretfurdalás gyötörte, amiért úgy kiabált Kornéllal.

- Én ezt nem akarom csinálni – sóhajtotta. Nem is értette, miért érez ilyen nagy bizalmat Kornél édesanyja felé, hiszen róla is csak egy emléke van, de mégis elmondta neki, ami a szívét nyomta. – Nem emlékszem semmire az elmúlt négy és fél évből, és mindenem fáj. Azt hittem, pár napon belül jobb lesz majd minden, emlékezni fogok majd mindenre, és… és Kornélt is megbántottam.

Megértő mosoly felelt, majd Katrin átnyújtotta neki a lázmérőt.

- Jobb lesz majd minden – nyugtatta. – Kornél pedig azért hívott, mert ma sok dolga van és nem akarta, hogy órákra egyedül maradj.

Biztos fél, hogy megint eltűnik, pedig a mosdóig alig tud elmenni. Nem akart megszökni, bár tegnap, mikor Kornél este magára hagyta, megfordult a fejében, a férfi talán mégis kiadja az útját, menjen amerre lát. Aztán hiába várta, nem jött vissza, ő pedig elaludt, és mikor az éjszaka felébredt, mert szomjas volt és mosdóba kellett mennie, érezte a derekán Kornél ölelését. Hát mégsem haragudott rá annyira, mint gondolta, ha lefeküdt mellé és még hozzá is bújt. Be kellett magának vallania, szeretett Kornéllal együtt aludni. Láztól reszkető testét jólesően melegítette a férfi izmos teste, légzése, illata pedig megnyugtatta.

Katrin ágyba hozta neki a húskrémes kenyeret, majd segített neki fürödni, áthúzta az ágyneműt, ebédre pedig hatalmas tál húslevest tett elé. Miközben csendesen kanalazott, az asszony elmesélte neki, milyen volt, amikor karácsonykor találkoztak. Mesélt neki a karácsonyfáról, amit közösen díszítettek, elmesélte, hogy Kriszta, Kornél húga hogyan dugott a szájába szó nélkül mézeskalács figurát, mert ő nem mert magától venni, aztán mesélt azokról a szép könyvjelzőkről, amiket ő festett nekik. Ahogy hallgatta a történeteket, eszébe villant, Katrin akkor is húslevest főzött szentestére. Náluk az anyja minden karácsonyra töltött káposztát csinált, itt pedig aranylóan illatozott a csirkéből főzött leves az asztalon, és csurig merték neki a tálat.

Elfogyott a tálból a leves, de olyan jól esett, úgy érezte, sokkal jobban lett tőle, hogy megkérdezte.

- Ehetek még? – és ekkor elé villant, ezt megkérdezte ott, náluk karácsonykor is.

-Persze, drágám! – jött most ugyanaz a lelkes válasz, mint akkor, és Katrin megint színültig szedte neki a tálat, jól telerakta sárgarépával és tésztával.

- Legalább az étvágyad visszajött, ez már jó jel.

 

38. rész

 

Katrin nézte Katát, aki másnapra már látványosan jobban lett. Még sokat ment mosdóba, de már nem akart ágyban feküdni, már kiült vele beszélgetni a nappaliba. Aztán egyszer csak a nappali falára festett faluképet nézte.

- Te festetted – mondta a lánynak, aki összefogta magán a melegítő felsőjét, úgy sétált oda a hosszúkás képhez. A kép két szélére a településnév táblát festette, középre a templomot, de ott szerepelt az egymás mellé festett házak között a fodrászat, ahol dolgozott a jellegzetes, virágzó orgonával, a falut keresztülszelő patakkal, saját házukkal, és minden olyan apró részlettel, amiről Kornél mesélt neki. Az egész kép olyan volt, mint egy színes szalag, a pár centi magas házakkal, kerítésekkel.

Kata a kép előtt állt; nézte hosszan.

- Különös – mondta csendesen – amikor Kornél hazahozott a kórházból, ez fel sem tűnt.

Aztán a képhez lépett, ujját lassan végighúzta rajta, aztán egyesével tette a kezét minden házra, épületre. Figyelte őt, látta rajta, gondolkodik, ő pedig csendben állt mellette, türelmesen várt, hátha beugrik a lánynak egy újabb emlék, mint róla.

- Emlékszem, ahogy készítettem – mondta egyszer csak csendesen a fiatal nő, miközben ránézett. – Emlékszem a festék illatára, a mozdulatokra, az ecsetek különböző formájára. De másra nem. Nem emlékszem, hogy jártunk nálatok, hogy Kornél mesélt volna erről a faluról, nem emlékszem a közös karácsonyra. Mintha az elmúlt hónapok fehér lapok lennének az életem könyvén.

Látszott rajta, nagyon elveszettnek érzi magát, ezért hozzá lépett. Egy magasak voltak.

- És sokszor nagyon félek – mondta Kata. Ez neki is feltűnt. Hirtelen zajra, ajtócsapódásra, az utcáról jövő kiabálásra önkéntelenül összerándult.

- Kitől félsz drágám? – kérdezte tőle, de Kata csak a fejét rázta.

- Valakitől… nem tudom… egy férfitől.

- Kornéltól?

Kata riadtan nézett rá, és neki megfordult a fejében, hogy talán mégis a fia követett el valamit… Talán nem tudatosan, talán nem akart rosszat… De akkor Kornél miért hallgat? Kata csak nézett rá, nagy, ilyedt szemekkel, ő pedig átfogta és magához ölelte.

- Kislányom, mondd el, ha ő volt, ha tőle félsz! Így nem tudok segíteni, ha hallgatsz.

- Elmondanám - suttogta Kata, miközben egészen hozzásimult, őt pedig megnyugtatta ez a tudatalatti, felé sugárzó bizalom – de nem tudom, valójában kitől félek.

 

39. rész

 

Ignác ült a fiával szemben a műhelyben. Ő egy kerek sámlin, Kornél fél lábával a munkapadon, fél lábbal a deszkapadlón támaszkodva. A kályhában ropogott a tűz, és hallgatta, ahogy a fiú – aki arcát és szemét az anyjától, termetét, haját pedig tőle örökölte – töredezetten próbálja összefoglalni kétségbeesését. Katrin két napig maradt náluk, előző nap este hazajött, mert dolga volt a fodrászatban, ma hajnalban pedig ő jött a fiának segíteni. Kornél a tanácsát kérte, ő pedig tudta, már azzal is segít, ha meghallgatja a fiát.

- Apa, annyira megváltozott – mondta Kornél miután végigmesélte az elmúlt időszakot kezdve a balesettől, Kata eltűnésén át, a betegségig – Mindig egy kicsit zárkózott volt, de aranyos, kedves, ragaszkodott hozzám, most meg…  - mélyet sóhajtott – Most pedig nem tudom, mi lesz így kettőnkkel.

Nagy barna szemeit ráemelte, látta az arcán, tényleg megfordult a fejében, hogy talán kettejük kapcsolatának Katával vége. Katrin is mesélte, a kislány zavart, mindentől megijedt, tőle is. Mindig egy kicsit félénk volt, ha találkoztak, de valami nagy trauma érhette, amire így reagál. Bólintott, majd mély levegőt véve belekezdett egy történetbe, amelyet még soha nem mesélt el a fiának.

- Van egy fekete-fehér fotó a nappaliban egy kisbabáról.

Kornél bólintott.

- Róla meséltetek nekünk. Ő volt a bátyánk.

Bólintott.

- Nagyon vártuk anyáddal, és bár akkor még nem lehettek bent férfiak a szüléseken, mint most, én az egész szülést végigtoporogtam a kórház folyosóján. Hallottam anyád nyögéseit, majd azt is, ahogy felsírt a baba. Boldogok voltunk. Csak aztán a kicsi fogyni kezdett. Persze, minden baba fogy egy kicsit születése után, de ő sokkal többet, mint amennyit lehetett volna. Az orvosok azt hitték, anyádnak nem jó a teje, ezért először más anya tejét kapta, majd tápszert, de a súlya tovább csökkent. Akkor még nem tudták kimutatni a genetikai betegségeket úgy, mint ma, és hát mi sem gondoltuk az első napokban, hogy komoly gondok lehetnek, hiszen olyan szép baba lett.

Mindennap mentem hozzájuk, anyád pedig minden nap egyre kétségbeesetten fogadott. Aztán majdnem két hét elteltével azt mondták, nem fog életben maradni, és így is lett. Anyád az utolsó levegővételénél is a karjaiban tartotta, de annyira, hogy képtelenek voltak elvenni tőle. Akkor sikerült, amikor délután én is odaértem. Anyád összetört, én is csak álltam, néztem a pici kis csomagot ahogy elvitték, és onnantól kezdve képtelenek voltunk anyáddal egymásra nézni. Akkor még nem volt párterápia, meg pszichológus, pedig nekünk nagyon kellett volna a segítség. A rokonság azzal vigasztalta anyádat, hogy majd szül másikat, ezt meg felejtse el. Soha nem szólt, csak én láttam rajta, majd a szíve szakad meg. Nem akart felejteni. Hetek teltek el úgy, hogy képtelen voltam megölelni, nem tudtam vele beszélgetni, mert nem tudtam, mit mondjak, magához pedig nem engedett.

Közben visszament dolgozni, és én egyre jobban éreztem a hiányát. Nem csak a fizikait, hanem mert olyan lett mellettem abban a házban, amit ketten építettünk fel, mint egy szellem. Mindent megcsinált: dolgozott, vitte a háztartást, de nem szólt hozzám, kerülte a tekintetem. A közös vacsorákat, amiket olyan jó hangulatban beszélgettünk át még hónapokkal korábban, most némán ülte végig, mindig másfelé nézett. Eltűnt az a sokat nevető, mosolygós arcú, cserfes fodrászlány, akibe beleszerettem, és én kezdtem úgy érezni, vége. Kettőnk közös életének vége.

Aztán egy délután hamarabb végeztem a bútorgyárban, gondoltam, elé megyek a szalonba, hátha mégis örül nekem. Meleg volt, május eleji tavasz, lilán illatozott az orgona a ház előtt, ahol a fodrászat üzemelt. Az ajtó nyitva állt, bentről pedig kiszűrődött az ő nevetése. Hónapok óta mosolyt nem láttam az arcán, nemhogy nevetést nem hallottam tőle. Nem mentem be, meghúzódtam az orgona mögött, és belestem az ablakon. Két vele egyidős nő ült odabent. Az egyik a szárító alatt, a másikat épp nyírta. Valamit meséltek neki, ő pedig nevetett, de úgy nevetett… Mérges lettem, nem értettem, hogy ha itt munka közben ennyire jól érzi magát, akkor mi ez a feszült csend otthon… Elbújtam a ház mellett a sövényben, és megvártam, amíg a két nő elmegy. Kérdőre akartam vonni, és mikor ők távoztak, visszaosontam az orgona mellé. Láttam őt a sövény mögül, ahogy még mosolyogva utánuk int, aztán láttam, ahogy kockás nyári ruhájában, kontyba rendezett hajjal, vékony alakja visszamegy a házba. Odabent még rendezkedett, felsöpört, de akkor már megint az a komoly nő volt, aki otthon. Aztán elővette a táskáját, belőle pedig előhúzott egy képet. Azt a képet, ami ott lóg a nappali falán. Leült az egyik tükör elé, nézte a képet, aztán keservesen sírni kezdett, és én akkor ott megértettem.

Kemény akart lenni, erős nem csak a vendégek, és a család, de még előttem is. Pedig én nem ezt vártam tőle. Akkor csendben elléptem az ablaktól, beléptem a nyitott ajtón a fodrász üzletbe, hozzá léptem, és hátulról átkaroltam, de szólni már én sem tudtam semmit, csak belezokogtam a vállába. Megfordult, és sírtunk együtt.

- Nagyon szerettem – zokogta, én pedig nem tudtam mást kinyögni, minthogy én is, én is – mélyet sóhajtott, úgy érezte, most is el tudná magát sírni, annyira élesen rémlett fel az emlék. - Nem tudom, meddig bőgtünk egymás karjában, de akkor megtört a jég. Ölbe vettem, fogta a fotót, néztük együtt és elkezdtünk róla beszélni. Megbeszéltük, milyen édesen öltögette a nyelvét, milyen picike lábai voltak, milyen szép szemei. A következő hetek mindegyike arról szólt, hogy munka után ültünk otthon a kertben vagy a szobában egymás karjában, kezünkben a fotóval, róla beszélgettünk és sírtunk együtt. Aztán szép lassan mindkettőnk lelke megnyugodott, beletörődött a megváltoztathatatlanba, de több, mint két évnek el kellett telnie, hogy anyád egyszer csak azt mondja nekem:

- Szeretnék egy másodikat.

Te lettél ez a második, Kornél. De ha akkor nem úgy történik minden, ahogy, ha hagyom őt, ha elfogadom, hogy kész, ennyi, vége, akkor válással végződik, akkor pedig te sem születsz meg, és a testvéred sem. Akkor anyád nekem csak egy fájdalmas emlék marad, így viszont az életem lett, amit soha nem bántam meg.

Szeretett téged ez a kislány, Kornél a baleset előtt, látszott rajta. Nem hinném, hogy megutált volna téged két hét alatt, főleg, hogy okot sem adtál rá. Elhiszem, hogy nehéz, de én hiszek abban, hogy az élet meghálálja a kitartásod.

Fia bólintott.

- Apa, itt tudnál maradni pár órát?

Bólintott, majd felállt a székből.

- Azt hiszem, Katának is jót fog tenni, ha kicsit beszélgetünk, meg aztán kirakom azt a rengeteg éthordót, amit anyád küldött. Mindig meg van ilyedve, hogy éhen haltok.